A mai napon különösen osztom a Garfield-filozófiát: utálom a hétfőt.
Oké, ennyire nem drasztikus a helyzet, de tény, hogy úgy érzem magam, mint akit jól összevertek.
Az egész szombaton kezdődött, amikor is elmentem Lanával (vagy hívjalak Szofinak, Cicavirág? :D) Shinsoku-ra. (Aki nem érti: főként koreai popzenés buli. Ha nem érdekel, ne fujjogj.) Egy rossz szavam nem lehet arra a bulira, szerintem állati jó volt, sokan mégis szidták... Komolyan, miért? Tök jó volt! Mi ketten legalábbis tettünk róla, hogy nekünk kurvajó legyen, pedig a bevitt alkohol mennyisége a "Via, ma este berúgunk, remélem, tudod!" felkiáltást követően meglehetősen kevés volt. :'D (Mondjuk a lángoló feles színvonalas kezdés volt!)
A lényeg, hogy nem rúgtunk be, de jól éreztük magunkat, mert így legalább volt erőnk (és egyensúlyunk) táncolni - úgyhogy ki is tettünk magunkért rendesen. A pasiknak pedig isteni magaslatokból szartunk a fejére. Mi táncolni mentünk, nem pasizni. Bármikor megéri leszbikusnak hazudni magad, ha nem akarod, hogy valaki rád csimpaszkodjon. Azzal nem tudnak vitatkozni. ;)
 |
| "Niki shot" |
Az őrült tánccal járó izomláz pedig gálánsan késett egy napot, hogy a mai Ausztiába tartó autóút alatt kezdjen el fájni a lábam, a hátam, a karom és a nyakam, ami eléggé megnehezítette az oda-vissza körülbelül hét órás utat, ami alatt hiába próbáltam pihenni, nem lettem kevésbé fáradt. Persze ezen nem segített a hajnal negyed négykori ébresztő, ami rosszabb, hogy a két fekete kávé sem - márpedig annyitól általában koffeinmókussá szoktam változni, most mégis egy elgémberedett zombi mozgáskultúrájával másztam ki a kocsiból.
Mondtam, hogy őrült módon táncoltunk mi ketten...~ :D
Tényleg nem tudom, mi baja volt a bulival az emberek nagy részének. Nem tudnak ezek szórakozni~ Egy hajón volt a buli, ember! Sose buliztam még hajón ezelőtt! Hozzáteszem, óvodás voltam, amikor legutoljára hajón voltam. A komp meg nem számít. Mégis ki tartana bulit egy kompon? O_o
Jézusom, ma korán le kell feküdnöm...
A schwehat-i útnak pedig nem sok értelme volt. Habár tudtam, hogy nem lesz, de apa kedvéért megtettem, amit tudtam.
Tudni kell, hogy éppen egy éve kezdtem el munkát keresni itthon, a csodálatos Nógrád megyében totális sikertelenséggel, míg végül nyolc hónap masszív seggvakargatás után sikerült három hónapot dolgoznom - ami miatt a két kezemet összetehetem, mert ha ez nem lett volna, most nem készülnék külföldre. Pénz nélkül ugye nehéz lenne kivitelezni.
A történet pedig pontosan ezzel kapcsolatos. Apa és a bátyám ugyanis Bécsben dolgoznak, de apának az alatt a nyolc hónap alatt nem igazán jutott eszébe valamelyik egynapos ügyintézési útja alkalmával megkérdezni, hogy vajon lenne-e kedvem elmenni vele szétnézni a munkaügyi hivatalban, hátha találok valami munkát. A-a. Ez csak most jutott eszébe, amikor az egyetlen kislánya más irányba készül menni.
Mondhatnám, hogy de legalább eszébe jutott, de igazából ezzel nem megyek sokra. Németül nem tudok (már akkor sem tudtam, amikor még kötelező lett volna), legalábbis kommunikálni képtelen vagyok, az olvasott szövegből még képes vagyok valamennyi értelmet kihámozni, de az én szakértelmem ennyiben kimerül.
Munkakeresés terén is mondhatni teljes a kudarc, mert csak masszázs-témában sikerült néhány hirdetést találnom (ciki, ha az ember, nem tudja, németül hogy vannak a szakmák), de ott körülbelül háromszor akkora a szakmai követelmény, mint amennyiről nekem papírom van. És még a csodálatos német tudásommal sem tudnám elbűvölni a leendő osztrák munkaadómat... :'D
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a lakhatásom nem megoldott, valószínűleg külön lakásban kéne laknom, mint amelyikben apáék vannak, mert csak egy szoba van náluk, amin hárman osztoznak. Ráadásul a munkaidő este hétig tart pénteken is (apáék pénteken este hétre már itthon vannak), és gyakran hétvégén is ott kéne maradnom, tehát végeredményben odaköltözhetnék Bécsbe nyelvtudás nélkül és majdhogynem tök egyedül...
... jobb lesz nekem Angliában. Ott legalább a szoba, a nyelv, és a társaság adott. A többit meg majd valahogy megoldom, remélhetőleg elég nagylány vagyok már hozzá.
Anyát meg se így, se úgy nem látnám gyakrabban. Még skype-on sem.
Nem mondom, hogy alapvetően nem lett volna jó ötlet - csak fél évvel korábban többre értékeltem volna az igyekezetet. Viszont így, hogy kimentem, talán apa is megnyugszik egy kicsit. Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam, mindenféle szóróanyagot és hirdetést megnézegettem - nem jött össze. Részemről ez a fejezet lezárva.
Szóval - témához visszatérve és oldva a feszült légkört - ennyi a háttértörténete a mai utamnak és a szűnni nem akaró zombi hangulatnak. De nem panaszkodom, mert a hétvégém jó volt, a mai kirándulás pedig valahol megérte, csak ne fájnék ennyire... :'D Úgy klasszisokkal kellemesebb lett volna még ülni is.
Így a mai nap megkoronázásaként még megnézek valami agyhalál filmet, ami nem igényel túlzott figyelmet a részemről. :D
U.i.: A nap örömhíre! Éppen ebben a pillanatban kaptam meg a fizetésem utolsó részletét! Ezt meg kell ünnepelni, mert egy darabig nem kapok fizetést... :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése