Birmingham

2014.10.28.

Büdös troll leszek, mivel annyira sokáig halogattam a birminghami beszámolómat, hogy már azt hihettétek, hogy elfelejtettem, pedig csak nem volt kedvem blogolni. Úgyhogy most betrollkodom ezt a bejegyzést a szeptemberiek közé~ :'D

The Bull Ring

Birmingham állati jó hely.

Nyüzsgő, pezsgő nagyváros, a világ minden tájáról vannak ott emberek, és emiatt nem éreztem magam kívülállónak. Senkit nem zavart, hogy amerikaias kiejtésem van, és az egészet áthatotta a "békés egymás mellett élés" hangulata, ami megmondom őszintén, számomra sokkal szimpatikusabb, mint a falun jellemző "a szomszéd jobban tudja, mit csinálok, mint én magam" és a "mindenki ismer mindenkit, és ásd el magad, ha te nem"-jelenség... Bocsi, de nem szeretem, amikor majdhogynem idegenek belemásznak az életembe, és elvárják tőlem is, hogy én is belemásszak másokéba. Minek foglalkozzak olyan emberek életével, akihez semmi közöm, és nem is akarom, hogy legyen? Van nekem sajátom, inkább abba fektetek energiát, mert más abba úgyse fog.

Szóval: tetszett az az egynapos birminghami túra. Habár nem sokat láttam belőle, mert csak a belvárosban sétáltunk (de ott elég sokat), felfedeztünk pár helyet, be is mentünk pár helyre, és összességében jól éreztük magunkat Mesivel.

Amiért viszont valójában mentünk, az a tb-számom igénylésének ügye volt Birmingham valószínűleg legrondább épületében. Féltem tőle, hogy majd valami bunkó ügyintézőt kapok, ráadásul a nevemet nem jól írták le, amikor Mes az időpontot kérte tőlük telefonon - el is írták, ráadásul megcserélték a vezeték- és a keresztnevem, úgyhogy nem indult valami könnyen a móka, mert először azt se vettem észre, hogy szólítanak. De ez után már nem volt probléma (leszámítva, hogy a kamu augusztus 30-i érkezésem helyett sikerült 13-at bediktálnom nagy izgalmamban... xD), tíz perc alatt megvolt minden, aztán vígan távozhattunk várost nézni.

Vettünk pár apróságot, mint póló, fülbevaló, és hasonló mütyürök, aztán beültünk kajálni egy francia étterembe. Eredetileg a répatortát akartuk megkóstolni, de épp kifogytak, úgyhogy inkább ettünk rendes főtt kaját. Mondjuk nekem nem sok válogatási lehetőségem volt, mert összesen kétféle étel volt az egész étlapon, amiben nem volt semmi, amire allergiás vagyok, és mivel a sóban kisütött halat utálom (csodálom, hogy van egyáltalán valaki, akinek az ízlik), ezért ennél az oliva-szószos, csirkemájas valaminél maradtam:

A látszat ellenére nagyon finom volt,
amolyan "megenném máskor is"-finom.

Találtunk egy "BubbleTea" teázót is, aminek nagyon megörültünk, mert mindketten imádjuk a bubuteát. Aki nem tudná, mi az: gyümölcstea, az alján nagy, pukkanós gyümölcs-szerű bogyókkal, ami leginkább a szőlőre hasonlít, és ezeket vastag szívószálon tudod felszívni, és kipukkan a szádban. Tök jó. :D

Japán találmány, mint az összes hasonló őrültség.

Szóval találtunk egy ilyen teázót a belvárosban, meg is látogattuk kétszer. Aztán egy fekete lány random megállt előttünk, és megkérdezte, hogy honnan szereztük, mert ő még ilyet nem vett a városban - mi meg azonnal belebotlottunk, amint elindultunk a sétálóutcán. :P Sebaj, az ő napját is szebbé tettük. :D

A városnézésen láttunk néhány fura fazont is... Talán ismerősek lehetnek~

 Szeretünk, cosplay~ :'D

A lábainkat nem kíméltük, jó pár kilométert lekutyagoltunk a városban, másnap alig bírtunk lábra állni. De azért izgalomból is kijutott nekünk rendesen, nem tudtuk, hogy jó vonatra szálltunk-e, úgyhogy az a nagyjából fél óra vonatozás kész rémálom volt - amolyan kínomban-nevetek-rémálom. Végül kiderült, hogy nincs olyan, hogy jó vonat, vagy rossz vonat, csak egyféle vonat van, és az megáll Rugby-ben, úgyhogy felesleges volt a para, de azért jót röhögtünk, amíg erre rájöttünk. :'D