Boldog születésnapot nekem!

2014. 09. 20.

Megmondom őszintén, a tegnapelőtti születésnapomat jobban vártam az eddigiek közül bármelyiknél. Vártam a tizennyolcat, bár tizennyolc évesnek lenni nem volt egy nagy wasistdas. Lehet, hogy valakinek különleges volt, nekem nem volt másabb a többinél. Még érettségizni is tizenkilnec évesen mentem.

A huszonegyet nagyon vártam, és imádtam is huszonegy évesnek lenni. Habár Niki sokat mondogatta, hogy ő nagyon nem szeretne túladni ezen a koron, nem értettem, miért. Mivel lehet rosszabb huszonkettőnek lenni, mint huszonegynek? Nem sok különbség van, ugyebár... Aztán rájöttem arra, amit Niki megérzett: huszonkét évesnek lenni szar.

Talán nem mindenkinél van így, sőt, biztosan nem, de ha általánosságban belegondolunk egy átlagos fiatal életébe, szerintem ott rejlik a válasz. Érettségi után sokan főiskolára, egyetemre mennek, akik ezt a kört passzolják, azok gyakran szakmát tanulnak, ahogy én is tettem. Két-három évig eltart az ilyesmi, és a legtöbb fiatal - aki nem tanul még tovább - általában huszonkét évesen tart azon a szinten, hogy kikerült az iskolapadból, és meg kéne keresnie a helyét a munka világában. Vannak akik ebben a korban még a szakdolgozata, államvizsgája, és egyéb felsőoktatási kötelezettségeire készülnek, nekik ezek a remek élmények vagy tolódnak, vagy ami még rosszabb, keverednek, ha a főiskola mellett még dolgozni szeretne az illető.
Magyarországon a munkavállalás, főleg pályakezdőként kész tragikomédia. Ezt még tetézhetem azzal, hogy szeretett Nógrád megyénkben ez fokozottan igaz. Ha nincs ismerősöd valahol, ahol szökőévente egyszer éppen üresedés van, mert kirúgtak valakit, vagy felmondott a féltve őrzött munkahelyéről (olyat nem is mondok, hogy nyugdíjba ment, mert felénk nem gyakori a "boldog nyugdíjas évek"), akkor az ismeretséged kapcsán - és persze ha a Munkaügyin keresztül támogatható vagy - talán felvesznek pont téged a munkahelyért tolongó (többnyire) pályakezdők közül. Baromi kevés olyan mázlista van, mint én az előző munkahelyemmel: engem megkerestek a munkalehetőséggel, valamilyen csoda folytán a munkába még belegebednem sem kellett, nem úgy, mint sok pályakezdőnek.

De az a csoda is csak három hónapig tartott. Nincs mese, munkát kéne keresni... be kéne állni a sorba, és segget nyalni a főnöknél az ismerősön keresztül, hogy valamelyik szupermarketbe felvegyenek ötvenezerért polcot pakolni. Vagy ha igazi fizetésre vágysz, mehetsz Sopronba erotikus masszőrnek. Köszönöm, ebből nem kérek.

Félreértés ne essék: nem nézem le, akik ennyiért dolgoznak, sőt az erotikus masszőröket sem nézem le. Mindenki úgy él meg az országban, ahogy tud, vagy éppen akar, elvégre dolgozni mindenkinek joga van, csak lehetősége nem biztos, hogy van jobb munkahelyre. De én az országon kívüli megélést választom.

Visszatérve a témához: ezen mentem keresztül én is az elmúlt egy évben, amióta kiszabadultam az iskolapadból. De ez a kisebbik probléma, ami személy szerint engem érint. Szerencsére a szüleim nem tettek ki itthonról, hogy most már éljek meg, ahogy tudok - ha így történt volna, gyanítom, hogy most éppen én is erotikus masszázsban részesítenék valami kéjsóvár osztrákot, hogy ki tudjam fizetni az albérletet. Ilyen téren piszok mázlistának nevezhetem magam, mert a mai napig nem kell nélkülöznöm, ami sajnos a magyar valóságban luxusnak számít.

De mindezt leszámítva is elásnám a föld alá az elmúlt egy évet, ugyanis a huszonkettedik életévem egy stagnáló kozmikus katasztrófa volt.

Oké, talán ennyire nem volt drasztikus a helyzet, de tekintve, hogy a tizenkét hónapból kilencet a depresszió különböző szakaszaiban töltöttem... így már világos. Részletezni nem szeretném, de nem a munkanélküliség, vagy a kilátástalanság miatt voltam magam alatt.

Alig vártam a mai napot. Nem mintha varázsütésre minden máshogy lenne, csak azért, mert Szilvike egy évvel idősebb lett, hanem mert ez számomra szimbolikus jelentésű esemény. Vége ennek a borzalomnak, kimásztam a depressziómból, összeszedtem magam, és végre azt érzem, hogy telve vagyok világmegváltó energiával. Nem az egész világot fogom megváltani, csak a saját világomat. Arra bárki képes, és végre én is érzem ezt a képességet magamban. Szerencsére a kitörési lehetőség is ott áll a küszöbön, úgyhogy nincs, ami visszatartson.

Huszonhárom évesnek lenni király lesz, tudom. Akkor is, ha beteg embereket kell majd ápolnom, vagy takarítanom, esetleg pincérkednem valahol. Ez akkor is király lesz. Tele vagyok tervekkel, tanulni akarok - persze nem iskolában, naná, hogy nem -, fejleszteni akarom magam, jobb akarok lenni egy csomó dologban. Például meg kell tanulnom főzni. És edzenem is kell, hogy bírjam a hajtást. És írni is akarok, és az oldalammal foglalkozni, és angolul meg koreaiul tanulni. Festeni, fenntartani a barátságaimat, és még egy csomó mindent, ami csak a csövön kifér!

Élni akarok.

Nem tengni-lengni, mint azt egy éven keresztül csináltam. Élni, mint huszonegy évesen, vagy még annál is intenzívebben. Huszonhárom évesen nem akarok mással foglalkozni, csak magammal, és a saját kis életemmel. Nem igazán kell pasi sem egyelőre, köszönöm a kérdést, jelenleg van elég dolgom párkapcsolat nélkül is.

A huszonharmadik életévem rólam és a barátaimról fog szólni - és arról, hogy meg kell tanulnom igazán élni, hogy ez az érzés, ez a filozófia ne csak egy évig tartson, hanem idős koromig. Aktívan akarok élni. Úgy igazán.

Mivel újévkor szinte soha nem fogadok meg semmit, ezért most a születésnapi fogadalmamat olvashattátok. :)

Köszönöm a figyelmet!

Saját készítésű sushi-torta,
hogy a neves napon is kerüljön valami az asztalra ;)
(Csak bátyám vállalt be egy "szeletet" belőle :D)

U.i.: A felköszöntéseket pedig nagyon szépen köszönöm mindenkinek! ♥

Birmingham

2014.10.28.

Büdös troll leszek, mivel annyira sokáig halogattam a birminghami beszámolómat, hogy már azt hihettétek, hogy elfelejtettem, pedig csak nem volt kedvem blogolni. Úgyhogy most betrollkodom ezt a bejegyzést a szeptemberiek közé~ :'D

The Bull Ring

Birmingham állati jó hely.

Nyüzsgő, pezsgő nagyváros, a világ minden tájáról vannak ott emberek, és emiatt nem éreztem magam kívülállónak. Senkit nem zavart, hogy amerikaias kiejtésem van, és az egészet áthatotta a "békés egymás mellett élés" hangulata, ami megmondom őszintén, számomra sokkal szimpatikusabb, mint a falun jellemző "a szomszéd jobban tudja, mit csinálok, mint én magam" és a "mindenki ismer mindenkit, és ásd el magad, ha te nem"-jelenség... Bocsi, de nem szeretem, amikor majdhogynem idegenek belemásznak az életembe, és elvárják tőlem is, hogy én is belemásszak másokéba. Minek foglalkozzak olyan emberek életével, akihez semmi közöm, és nem is akarom, hogy legyen? Van nekem sajátom, inkább abba fektetek energiát, mert más abba úgyse fog.

Szóval: tetszett az az egynapos birminghami túra. Habár nem sokat láttam belőle, mert csak a belvárosban sétáltunk (de ott elég sokat), felfedeztünk pár helyet, be is mentünk pár helyre, és összességében jól éreztük magunkat Mesivel.

Amiért viszont valójában mentünk, az a tb-számom igénylésének ügye volt Birmingham valószínűleg legrondább épületében. Féltem tőle, hogy majd valami bunkó ügyintézőt kapok, ráadásul a nevemet nem jól írták le, amikor Mes az időpontot kérte tőlük telefonon - el is írták, ráadásul megcserélték a vezeték- és a keresztnevem, úgyhogy nem indult valami könnyen a móka, mert először azt se vettem észre, hogy szólítanak. De ez után már nem volt probléma (leszámítva, hogy a kamu augusztus 30-i érkezésem helyett sikerült 13-at bediktálnom nagy izgalmamban... xD), tíz perc alatt megvolt minden, aztán vígan távozhattunk várost nézni.

Vettünk pár apróságot, mint póló, fülbevaló, és hasonló mütyürök, aztán beültünk kajálni egy francia étterembe. Eredetileg a répatortát akartuk megkóstolni, de épp kifogytak, úgyhogy inkább ettünk rendes főtt kaját. Mondjuk nekem nem sok válogatási lehetőségem volt, mert összesen kétféle étel volt az egész étlapon, amiben nem volt semmi, amire allergiás vagyok, és mivel a sóban kisütött halat utálom (csodálom, hogy van egyáltalán valaki, akinek az ízlik), ezért ennél az oliva-szószos, csirkemájas valaminél maradtam:

A látszat ellenére nagyon finom volt,
amolyan "megenném máskor is"-finom.

Találtunk egy "BubbleTea" teázót is, aminek nagyon megörültünk, mert mindketten imádjuk a bubuteát. Aki nem tudná, mi az: gyümölcstea, az alján nagy, pukkanós gyümölcs-szerű bogyókkal, ami leginkább a szőlőre hasonlít, és ezeket vastag szívószálon tudod felszívni, és kipukkan a szádban. Tök jó. :D

Japán találmány, mint az összes hasonló őrültség.

Szóval találtunk egy ilyen teázót a belvárosban, meg is látogattuk kétszer. Aztán egy fekete lány random megállt előttünk, és megkérdezte, hogy honnan szereztük, mert ő még ilyet nem vett a városban - mi meg azonnal belebotlottunk, amint elindultunk a sétálóutcán. :P Sebaj, az ő napját is szebbé tettük. :D

A városnézésen láttunk néhány fura fazont is... Talán ismerősek lehetnek~

 Szeretünk, cosplay~ :'D

A lábainkat nem kíméltük, jó pár kilométert lekutyagoltunk a városban, másnap alig bírtunk lábra állni. De azért izgalomból is kijutott nekünk rendesen, nem tudtuk, hogy jó vonatra szálltunk-e, úgyhogy az a nagyjából fél óra vonatozás kész rémálom volt - amolyan kínomban-nevetek-rémálom. Végül kiderült, hogy nincs olyan, hogy jó vonat, vagy rossz vonat, csak egyféle vonat van, és az megáll Rugby-ben, úgyhogy felesleges volt a para, de azért jót röhögtünk, amíg erre rájöttünk. :'D

Living in Paradise

Üdvözletemet küldöm mindenkinek Angliából.

Mielőtt valaki leszúrna, hogy ennyire el vagyok szállva a helytől, hogy egyenesen a Mennyországnak nevezem: hát az téved. Ugyanis a cím arra utal, hogy a Paradise Street-en lakom. Így mindjárt tisztább a kép, igaz? ;)

Habár lassan már hazafelé megyek, de eddig nem volt időm blogolgatni, ami szerintem jó jel. Mondjuk a délutánok többségét egyedül töltöttem, de vagy elfoglaltam magam valamivel (anime nézéssel ^^'), vagy Karolával jártuk a várost. Most már egész jól eltájékozódom a belvárosban, amiről meg kell említenem, hogy nagyon szép - mindenhol tipikus vörös téglás épületek vannak, és mind nagyon rendben van tartva. Úgy néznek ki, mint az angol filmekben a tipikus városok.

De ha egyetlen szóval kéne jellemeznem Angliát, akkor a keskeny szóra esne a választásom.

Valami szörnyű, hogy mennyire nincs hely ezen a helyen, pedig... az angolok is rajonganak annyira a szemét kajáért, amennyire az amerikaiak, úgyhogy elég szépen megtermett, terebélyes emberfajzatokkal is találkoztam már a keskeny járdákon, a keskeny zebrán, a keskeny buszmegállóban... ráadásul nagyon szeretnek mindennek a közepén menni, nehogy ki tudd kerülni őket :'D

Íme, egy gyönyörű példa: még a buszmegálló "ülőkéi" is csak fenéktámasztékok errefelé. Mondjuk mellette szóljon, hogy ezen nemigen alszik egy csöves sem.

Keskeny seggtámasz a keskeny buszmegállóban
- rajta egy keskeny Mesivel :'D

Ezek egyébként nem zavaróak, és gyorsan hozzájuk lehet szokni, de egy dolgot viszont nem tudok megszokni: a közlekedést. Folyton azon rettegek, hogy ha lelépek az útról, mikor csap el egy kocsi jobbról, amikor én balról számítok rá. Pedig hat éve voltam már Angliában az iskolával, de akkor még nem volt jogosítványom, és sokkal gyorsabban megszokta a szemem, hogy az autók a másik oldalon mennek, mint otthon - most, hogy már négy éve vezetek, valami rettenetes módon zavarban vagyok a fordított közlekedést illetően. És én még gondolkodtam azon, hogy leteszem a jobboldalas jogsit... ezt az ötletet örökre elvetem, mert valószínűleg az első kanyarban ripityára törném a kocsit~ :'D

Viszont, ha a megszokásnál tartunk, akkor a nyelvvel most már egész jól állok. Mikor ideértem, a felét nem értettem annak, amit a főbérlőnk beszélt... pedig én igyekeztem felkészíteni magam a brit akcentusra, néztem pár filmet, meg hasonlók, de... úgy néz ki, az közel sem volt elég. ^^' Mindennek a tetejébe többen megkérdezték, hogy amerikai vagyok-e, tehát ez a brit akcentusos dolog távolról sem jött be... xD De hát na, mit lehet tenni, amikor már általános iskolában is amerikai angolt tanított a tanárnő? Azt nem olyan könnyű csak úgy pikk-pakk átírni a fejemben~ :'D
De már elhatároztam, hogy jobban rá fogok feküdni a témára, és mivel otthon nincs munkám, ezért belekezdek valami brit sorozatba, hogy mire visszajövök ne kelljen újra elölről kezdenem a megszokást. Ha mázlim van, még ügyesebb is leszek, mint amilyen most vagyok, ami nagyon jó lenne, mert előfordulhat, hogy a megérkezésem után nem sokkal dolgoznom kell. Még semmi sem tutira biztos, de már beszéltem a főnök-jelöltemmel az idősek otthonában, ahová segédmunkásként felvenne, és ehhez nem kell más csak én meg a tb-számom, amire sajnos még várni kell, mire kiküldik, de tegnap már intézkedtem az ügyben Birminghamben. Majd arról is írok a következő bejegyzésben, de az ott történteket már nem zsúfolom be ide.

A munkára visszatérve: nem tudom, milyen lesz, abban viszont biztos vagyok, hogy fizikailag megterhelő - ami kicsit kínos, mert néha azt érzem, hogy egy tál puding fizikai erejének a szintjén állok... ^^' Persze ezt cáfolja, hogy a 24 és fél kilós bőröndömmel tök királyul elboldogultam idefelé, úgyhogy ennyire nem vagyok reménytelen, de már felírtam a To do list-emre, hogy bizony-bizony formába kell hozni a seggem, ha bírni akarom a menetet~ :P Még ha ezt a munkahelyet ott is hagyom, máshol is talpalni kell majd, szóval ez mindenféleképpen szükséges lépés. Különben se legyek már olyan, mint egy puding, fiatal vagyok én még ahhoz, hogy plöttyedt legyek. Még ha nem is vagyok, de nem is akarok az lenni. Azzal még vagy harminc-negyven évig ráérek :D

Van egy pár dolog azon a To do list-en, el se merem mondani mennyi minden, és hogy ezek mennyire különböznek egymástól. Nagyon nem fogok unatkozni otthon sem, elláttam magam elég feladattal. De én így szeretem az életet, ha zajlik, és ha egy mód van rá, jobb szeretem én magam eldönteni, mi történjen benne, mintsem hogy sodródjak az árral. Szeretem azt mondani magamról, hogy lusta vagyok, de ezt már sokszor bebizonyítottam, hogy ez valójában nem igaz. Lusta ember az, aki semmit sem akar csinálni - én nagyon sok dolgot akarok, csak ez nem mindig ugyanaz, mint amit csinálnom kéne. ^^' De nagyon szoktam igyekezni ilyen téren is. :'D

Összefoglalva a tapasztalataimat: szeretek itt lenni. Nem jobb, vagy rosszabb, mint otthon, de sokkal másabb. Az emberek kedvesebbek, és például a közutakon is kevesebb elmebeteg dudálást hallok, mint otthon, ami nagyon tetszik, mert az otthoni hajsza a létminimumért már nagyon stresszel, gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. De az is igaz, hogy az angolok nem tudnak főzni, úgy meg főleg nem, ahogy a magyarok. ;) Habár Mesi állítása szerint a főbérlőnk, Lynne tud, de a nagyja borzalmas szakács. Én ebben még nem vagyok jártas - ejnye-bejnye, de még a fish&chips-re sem kerítettem sort. De azt tudom, hogy tegnapelőtt főztem életemben először főttkukoricát, és Lynne azt mondta, hogy sokkal finomabb, mint az ő grillezett kukoricájuk. Sőt, a zsíros kenyérre, amit köztudottan csak a magyar ember bír elviselni, még arra is azt mondta, hogy finomnak hangzik. Ilyet én még külföldi ember szájából nem hallottam. :D

Sétatúra a város mellett Mesivel és Lynne-nel

Nos, röviden összefoglalva ennyit akartam mesélni az ittlétemről, leszámítva tegnapi a birminghami kiruccanást, azzal még tartozom.

Most pedig elköszönök, mert Karolával újabb sétára indulunk a városban. A napos ég legyen velünk, ugyanis eddig egy csepp eső sem esett, amióta itt vagyok, és ez így is maradhatna, amíg el nem megyek. Vicces, mert amikor hat éve jártam Angliában, akkor sem esett egy percig sem az eső. Lehet, hogy valami esőűző csodalény vagyok... vagy csak piszok mázlis. :D

Elköszönök, sziasztok!