Visszatekintés

2015. 11. 10.

Nem kezdek bele annak a részletezésébe, hogy miért nem írtam ide potom kilenc hónapig. Nem írtam és kész. Nem is sajnálom, mert nem hiányzott. Ha nagyon hiányzott volna, akkor úgyis írok, de igazából az idő nagy részében még csak a fejemben sem fordult meg, hogy idetoljam a képem. :D

És igen, ez nem tölt el különösebb megbánással, annál inkább büszkeséggel. Nem tartozom elszámolással senkinek.

Az oka annak, hogy végül idemerészkedtem, hogy... nos, eltelt egy év azóta, hogy külföldre jöttem. Ez alatt az egy év alatt három helyen dolgoztam, két helyen laktam, és kétszer utaztam haza. Nem volt könnyű évem sem testileg, lelkileg, vagy éppen anyagilag - bár, ha választani kell, anyagilag álltam a legjobban mindvégig.
Gazdag nem vagyok, de az elmúlt hónapokban összespórolt pénzemből megtehettem azt, hogy vettem egy új szuper laptopot, egy "használt", ámde lényegében új telefont közel féláron, és még Londont is megjártam a szülinapomon egy éjszaka erejéig. Aki azt hiszi, hogy itt betegre keresem magam, az marha nagyot téved, ugyanis itt is minimálbérért dolgozom, ahogy otthon tenném - csak az itteni minimálbérből fenn tudom tartani magam, és tudok költeni a hóbortjaimra, míg otthon választanom kéne a kettő közül, mert az éhbér nem sokra elég. Viszont már azért is megérte kijönni, hogy bűntudat nélkül, szülőktől kéregetés nélkül oda tegyem a saját erőből megkeresett pénzem, ahová akarom. Igen, nem vagyok gazdag, talán harminc évesen sem leszek gazdag, talán házam vagy autóm sem lesz... de mit is érdekel az engem, amíg van pénzem utazni és jól érezni magam? Mások a prioritásaim, ennyi az egész.

A testi oldalon dolgozom, fél éve edzőteremben nyúzom magam, és azóta is állítom, hogy előbb-utóbb ninja lesz belőlem. :D Miért is ne lehetne? Az életcéljaim leporellóján már ez is igazán elfér. :D

A lelki dolgaimhoz pedig senkinek semmi köze, köszönik szépen.

Az elmúlt kilenc hónapban sok mindent átéltem, sok helyen jártam, sok dolgot tapasztaltam, amik sokat fejlesztettek a személyiségemen, és valamilyen módon az a sok szar, amit kaptam az élettől hozzájárult ahhoz, hogy közelebb kerüljek ahhoz az önmagamhoz, akit pár éve magam mögött hagytam. Nem, nem lettem jobb ember, csupán megállítottam annak a folyamatát, hogy rosszabb vagy épp üresebb ember legyek, amire büszke vagyok, mert nem egyszerű dolog beismerni saját magadnak, ha valamit rosszul csinálsz, főleg, ha éppen azt a valamit, amit a legjobban szeretsz, vagy éppen szerettél önmagadban. Amikor azt a részedet próbálja kitépkedni belőled az élet, ami a legjobban fáj, azt nem könnyű visszafordítani, majd visszavarrni a helyére, és nem kevésbé fájdalmas - és még abban sem lehetsz biztos, hogy az a megtépázott részed ugyanúgy fog-e működni, ahogy fénykorában. De ha meg sem próbálom, sosem tudom meg.

Azt, hogy most éppen melyik részemről beszélek, nem fogom megosztani. Elég embernek elmondtam már, elég sokan tudják ahhoz, hogy ne érezzem egyedül magam a kis lelki vackomban a problémáimmal, de nem fogom ennél bővebben mindenkinek a tudtára adni. Az én problémáim, nyilván vannak sokan, akik örülnek annak, hogy vannak ilyenjeim, de azoknak az embereknek pedig üzenem, hogy "Neked is vannak problémáid, köcsög, nézzél inkább tükörbe!". ;) Akkor köszörüld rajtam a nyelved, amikor majd megoldom őket.

*ultimate middlefinger*

Na, hát azt kell mondanom, hogy ezt a bejegyzést nem éppen úgy indítottam, ahogy elterveztem...

Lehet, hogy jobb is, ha nem folytatom.

Talán majd legközelebb...

Addig is ölelek, puszilok mindenkit, aki megérdemli. :)

Költözés és egyéb életformák

2015. 03. 04. - 08.

Annyiszor megénekeltem már, hogy költözni akarok és fogok is, annyira akartam, mert a korábbi helyen soha nem fértünk el rendesen. Ezt leszámítva szerettem ott lenni, de amikor négy hónapon keresztül állandó jelleggel nem tudsz kettőt lépni anélkül, hogy a szobatársadnak is szólni kéne, hogy engedjen el maga mellett... nos, nem kifejezetten kényelmes.

Ez a probléma a hétvégén megoldódott. Lakóhelyet váltottam, szerencsére nem is mentem túl messzire, viszont Mesit hátra kellett hagynom egy kis időre, ő maradt a régi szobában, míg nekem a repülő hozta az új szobatársam.

Lana - akit az igazi neve helyett ezzel a régi-régi becenévvel fogok emlegetni - szombaton kettő körül landolt Lutonban, úgyhogy a reptérről már az új házba jöttünk "haza".

A kicsomagolás és rendezkedés elég gyorsan ment ahhoz képest, amire számítottam, de ez nem azt jelenti, hogy gyorsak voltunk. Igazából sokat segített az is, hogy az én cuccaim már valamennyire rendezve voltak a bőröndökben, de ez elég kicsi segítség volt a teljes melóhoz képest. Kezdetnek például át kellett rendeznünk a szobánkat, mert túl sok helyet foglalt az ágy a szoba közepén - majd amikor lett egy kis helyünk Lana egy hiba nélkül kiborogatta az összes bőröndjét, hogy "Na, akkor pakoljunk!".

Az első nap, tehát szombaton csak az ő cuccai kerültek nagyjából a helyükre, de még másnapra is maradtak belőlük, majd amikor már az enyémek is előkerültek és lényegében a tökünk tele volt a pakolással elkezdtünk a rumli közepén fetrengeni, ahogy azt kell. Egy rohadt hiba nélkül.

Fura volt egyébként, mert négy hónapja heti szinten átestem egy-egy nagyobbacska rámoláson, hogy elférjünk Mesivel abban a lyuknyi szobában, de amikor a saját cuccaimat kellett volna elrendezni, akkor az időm felét azzal töltöttem, hogy le-fel járkáltam a kibontott és kibontatlan cuccaim között, és nem tudtam, melyikhez nyúljak először. Mit pakoljak először? Mi a legfontosabb, minek kell a legtöbb hely? Úgy éreztem magam, mintha életemben most költöztem volna először... Nagyon hülye érzés volt, meg kell hagyni.

Végül túltettem magam ezen a teszetosza hangulaton, és belekezdtünk az enyémbe is, majd hamar meguntuk mindketten, és inkább elmentünk bevásárolni, mivel néhány szelet kenyéren kívül semmink nem volt itthon (az is csak azért, mert előző este tarháltunk Mesitől). Úgyhogy kiürítettünk két kisebb bőröndöt (ergo modern banyatankot) és a nyakunkba vettük a várost azzal a szent céllal, hogy mi most bizony istenesen bevásárolunk.

Hozzátenném a történethez, hogy ezen a napon éppen vasárnap volt, és nagyjából négykor mentünk el otthonról. Nyilván minden bezárt, mire mi odaértünk, csak a kocsmák meg a vendéglők voltak nyitva, úgyhogy végül jól megsétáltattuk a bőröndjeinket, majd elvittük őket kávézni meg palacsintázni...

A vendéglőben Lana - aki történetesen vendéglátósként dolgozott, és továbbra is aként szándékozik - jó alaposan körberöhögte a vendéglátósokat és az angolokat egyaránt. Nagyjából tíz percig csak körbenéztünk és folyamatosan röhögtünk a butaságukon. Valami lenyűgözőek, de komolyan! Nekem a kedvencem egy harmincas nőci volt, akinek kellett a mustár. A mi asztalunkon történetesen volt egy, mivel a lusta személyzet ba.szott leszedni, de a hölgy úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlünk, hanem inkább felkutatta az étterem egy másik pontján a mustárt - majd amikor Lana megjegyezte neki, hogy innen is elvehette volna, nem lett volna gond, akkor a nő közölte, hogy: "Jaj, ő nem akarta, mert hátha szükségünk van rá..." IGEN! Nyilván mustárral szeretem az amerikai palacsintát! Sőt, még a tejeskávémba is szoktam néha nyomni egy kicsit, hogy karakánabb ízvilágot adjak neki...! XD (Azt a néni meg már végképp nem tudhatta, hogy nem is ehetek mustárt, de ez már lényegtelen igazából.~) Ekkorra már annyi emberen fogtuk a hasunk, hogy a hölgyet is leplezetlenül röhögtük ki a szomszédos asztalnál. :'D Nem szeretek másokon gúnyolódni, de tény, hogy az a szituáció olyan volt, hogy ahová néztünk, mindenhol történt valami olyan, ami rettentő abszurd volt. XD

Költözés terén viszont nem álluk valami jól. Mármint az új hely... nos... mit ne mondjak... Nem is maga a hely a probléma, az jó lenne (ha nem lenne elhanyagolva), hanem az újdonsült főbérlők.
Istenem, ekkora egy számító, gonosz némbert, mint ez a nő! O_O
Elsőre nagyon jófejnek tűnt, de komolyan. Még akkor is, amikor beköltöztünk, teljesen korrektnek hittem - aztán kapásból a legelső éjjel kimutatta a foga fehérjét. Éjfél után hazaállított, beült a nappaliba, és úgy gondolta, hogy bizony ez a legjobb alkalom hangosan zenét hallgatni odalent. Egy darabig tűrtük, de csak a legelső éjszakára való tekintettel, meg még egyébként sem aludtunk volna. De azért amikor hajnal egykor lementem szólni neki, hogy most már igazán aludnánk, mert egész nap utaztunk meg pakoltunk (amit a hangerő miatt jelbeszéddel kellett elmutogatnom neki az ajtóból), ekkor láttam, hogy közben még telefonál is. Hajnal egykor. Félrészegen. Hangos zene mellett! Mi a lófasz? O_o Értem én, hogy ezeknek az angoloknak nem erősségük a logika, de azért álljon már meg a menet, ez még nekem is magas...
De ezt még elnéztük. Mit is vártunk, elvégre brit...~ Bár reméltem, hogy ötven fölött valakinek ennél több esze van, pláne, ha kiadja a lakását... de nincs.
Második lépésként három nappal a beköltözésünk után újra kellett rendeznünk az egész szobát, mert új bútorokat hozatott. A poén az egészben az, hogy ő azt hitte, hogy mi bőröndből öltözünk még három nap után is - állítólag azért, mert én azt mondtam. Kétlem, hogy ilyet mondtam volna, mert rühellek bőröndből öltözni, pláne ennyiből (van vagy 10 bőröndnyi cuccunk összesen...). Meg nem tudom, mit gondolt, mégis mi a bánatot csináltunk mi itt három napig a csukott ajtók mögött? Ültünk a bőröndök között és néztük őket, vagy mi? Mondjuk talán egyszer legalább be kellett volna nézni, érdeklődni egy kicsit, de ez nyilván kimaradt. Inkább elkezdett szabadkozni a szállítóknak, hogy "jaj, hát ő nem tudta, hogy mi már így berendezkedtünk", és elkezdett bocsánatot kérni a munkásoktól miatta...
Mindezt követően (a részleteket én magam kihagyom, ugyanis Lana jól elmeséli a saját blogjában) Tina úgy gondolta, hogy ő bizony nem akar többletárat fizetni a munkásoknak azért, hogy valamit kezdjenek is a bútorokkal... nem, inkább lebaszták a szoba kellős közepére, és ráhagyták az egészet Lanára, hadd kezdjen vele azt, amit akar, nyilván tök egyedül, mert én meg dolgoztam. Fasza. Ő is kidühöngte magát a maga módján, majd amikor hazajöttem, én is egy tizenötperces hisztiroham keretei között adtam a világ tudtára a nemtetszésem. Mert nyilván ebből az jött, hogy pakolhattuk megint újra a szobát, de semmi sem maradhatott ott, ahol volt, mert akkor nem fért volna el. Úgyhogy lelkes anyázások közepette berendeztük a szobát Tinának kibaszottul tök ingyen, aki amikor meglátta megdícsért minket, hogy milyen ügyesek vagyunk, majd megjegyezte, hogy neki ezért még fizetnie is kéne nekünk, és távozott. Persze fizetni azt baszott. Nyilvánvalóan. Az olyasmivel csak viccelni lehet, hogy ő fizetne nekünk akár egy penny-t is.
Mindegy, még ezt is megemésztettük valahogy. A harmadik mindent eldöntő húzása két napja történt meg péntek este. Mondta, hogy megy el bulizni. Hát jó, menjen ahová akar, ő dolga. Mondtam neki mielőtt elmentek volna, mert elég hangosan röhögcséltek a folyosón a haverjával, hogy én másnap reggel dolgozom, hatkor kelek, legyenek olyan kedvesek, és lábujjhegyen jöjjenek haza. Ment a nagy bólogatás, "igen, persze, hogyne", majd el is mentek tíz után. Mi nem sokkal később lefeküdtünk, lényegében fél tizenegy körül el is aludtam, mert másnapra rendesen ki akartam pihenni magam, mert tudom magamról, hogy a korán kelésben sosem voltam bajnok, úgyhogy próbáltam menteni a menthetőt, és végre először olyan korán menni aludni, mint azt már évek óta nem tettem.
Eddig oké, aludtam én is meg Lana is, szépen békésen, majd negyed háromkor nagy puffogásra, csattogásra, és beszélgetésre keltünk. Gyakorlatilag a lépcsőn nem tudtak feljönni, és már ébren voltunk a zaj miatt... Én amint felébredtem ki is pattantam az ágyból, Lanának nagyon ideje sem maradt utánam szólni, hogy maradjak csendben, mert csak a baj lesz, én már nyitottam is az ajtót.
Tina éppen bebaszva-betépve vonszolta fel magát a lépcsőn, a haverja meg félrészegen próbálta navigálni őt, meg valamennyire csitítgatni, de abból csak az lett, hogy kiabált Tinára, hogy kussoljon már - mindezt persze egy méterre az ajtónk előtt. Én lendületesen kiléptem az ajtóba, és közöltem velük, hogy még mindig kibaszottul dolgozom reggel, azóta nem változott a terv, és hogy rohadtul nem erről volt szó, pláne, hogy külön megkértem őket, hogy kussoljanak hazafelé jövet. De nyilván annyit ért, mint halottnak a pofon.
De ha ennyivel vége lett volna, még hálás is lettem volna.

A buli ugyanis folytatódott. Az első fél órát azzal töltötték, hogy mászkáltak le-fel a szobánk előtt, mint zsidóban a fájdalom, aztán bementek a szobába, és gátlástalanul elkezdtek beszélgetni. Mikor már éppen bekussoltak volna tíz percre megszólalt az ébresztőóra a telefonon (nem tudom, hányan szoktak csak úgy hajnal háromra ébresztőt állítani, de számomra ez sem túl logikus), amit két percig hallgattunk a saját ágyunkban fekve, mert ők bizony nem voltak hajlandóak kikapcsolni. Elegem lett, úgyhogy újra kimásztam az ágyból, és "leszarom,kurvaanyád"-hangulatban áttrappoltam az ő szobájába, ahol az a látvány tárult a szemem elé, hogy Tina meg a haverja félig lelógnak az ágyról, és Tina elkezd nekem magyarázni, hogy "Kikapcsolom! Mindjárt kikapcsolom!". Mondom az anyád picsáját kapcsolod te ki, két kibaszott perce szól az ébresztő, ha akarta volna, már rég kikapcsolta volna. Úgyhogy nem voltam szívbajos, beengedtem magam a szobába (az se érdekelt volna, ha épp kefélnek), kikapcsoltam az indokolatlan ébresztőórát a telefonon. Ez után jött újabb pár perc csend, majd a brazil szappanopera új fordulathoz érkezett: veszekedés. "Takarodj a házamból!", "Rohadj meg!", "Dögölj meg!", csihi-puhi, hopp egy nagypofon. Mindezt mikor máskor mint hajnal háromnegyed négykor...? Ekkor már úgy gondoltam, hogy nem megyek át rájuk ugatni harmadjára is, mert rohadtul hasztalan lett volna, meg valószínűleg még én is kaptam volna egyet-kettőt, és akkor még örüljek, ha engem is nem zavarnak el a házból. Úgyhogy kussoltunk mindketten, közben ötpercenként megbeszéltük az új fejleményeket, meg hogy mennyire szánalmasak, meg hogy a következő alkalomra be kell tárazni egy kis popcorn-t. Ha már úgyse alszunk, ez a minimum.
Nagyjából négy körül kussoltak be, de ekkorra már annyira felébredtünk mindketten, hogy sehogy nem tudtunk volna visszaaludni. Lana úgy döntött, hogy ő olvas, nekem meg rajzolhatnékom támadt, úgyhogy megragadtuk a remek alkalmat, és tettük, amihez kedvünk volt. Öt óra körül kerültünk megint olyan állapotba, hogy el tudjunk aludni, úgyhogy vissza is feküdtünk, én pedig szűk másfél óra múlva már kelhettem is. Remek.
Az ezt követő nagy-nagy bocsánatkérésekről lemaradtam, mert dolgoztam, de Lanától vagy százszor bocsánatot kért Tina, mire ő mondta, hogy hát nem tőle kéne, mert neki semmi dolga egész nap, én viszont háromszor mondtam el, hogy dolgozok, és így se maradtak kussban. Érdekes módon, mire én hazaértem, addigra mindenki más eltűnt, estefelére pedig elfogyott a bocsi-lendület, és kaptam egy valamennyire őszinte bocsánatkérést a havertól, meg egy kurvára őszintétlent Tinától, ami a "Hidd el, hogy soha többé nem fog ilyesmi történni, esküszöm az égre és minden szentekre" után úgy végződött, hogy "Azért megkaphatom a lakbért, ugye...?"
Egy ilyen húzás után van pofája még számon kérni rajtunk a kibaszott drága lakbérét, és fel nem merül benne, hogy azt mondja, hogy "Oké, kurva hülye voltam, fizessetek húsz fonttal kevesebbet." Nem, ez nem fordult meg a fejében - csak Lanát zaklatta azzal, hogy milyen süteményt vagy fagyit szeretnénk bocsi-ajándéknak. Hát semmilyet, basszameg! Sokkal jobban örülnék, ha a rohadt drága albérlet-pénzemen nem füvet venne magának, meg utána bocsi-ajándékot, amiért nem tudott viselkedni, hanem mondjuk kevesebbet fizetnénk, megmaradnak a zsebemben a pénz, és eldönthetném, hogy abból az extrából veszek-e magamnak süteményt, vagy sem!
De ez még semmi, ma délelőtt tíz körül közölte, hogy ő szeretné megkapni még ma a pénzt, de lehetőleg délig, mert ő dél után elmegy és nem is lesz itthon utána. Mi gyorsan elintéztük, amit el kellett a városban, utána rohantunk haza, hogy még ne mi legyünk a szarházik, hogy nem fizetünk időben, erre éppen dél előtt tíz perccel hazatoppantunk, és Tina, ilyen most-keltem-az-ágyból-fejjel nagy kedéjjel elfogadta a pénzt, majd egészen háromig baszott elmenni. Amikor én leléptem melózni még vizes hajjal rohangált. Ezért kellett annyira sietnünk, meg ezért nem tudtunk Mesinek segíteni csomagolni, mert ő meg holnap megy vissza Magyarországra két hétre, és igazán jól jött volna neki, meg inkább maradtam volna ott, mint ebben a házban. Arról nem is beszélve, hogy baromi hamar hazajött ahhoz képest, hogy "a nap hátralévő részében nem lesz itthon" - én már arra értem haza melóból, hogy a vendégei tartják nyitva nekem a bajárati-ajtót, mert házibulit tart. Persze erről is elfelejtett megkérdezni bennünket, hogy esetleg zavarna-e, vagy csak hogy nézzük el, ha hangosak lesznek. Eddig tartott a "soha többé nem fog ilyen történni"-ígéret. Egy napig. Meg amíg kifizettük a lakbért.
De nem, ő megint játszadozott. Gyakorlatilag még ki se fizettük neki a következő hetet, de már a képünkbe hazudott, és még csak meg se próbált úgy tenni, mint aki nem ezt csinálja. Egy rohadt, köcsög, alkoholista, drogos, pénzéhes, gerinctelen kurva ez a nő.

Az ilyen tetveknek bizony a kurva anyját.
Leszarom, ki mit gondol - én ezt.

Szóval ilyen remekül megy a sorom. Nagyban örültem, hogy de jó, elköltözhetek, de már is mennék vissza. Jó hír: fogok is.
Összesen két hetet kell ezen a helyen töltenünk, és mehetünk is vissza Lynne-hez, a régi főbérlőnkhöz. Az egyik szobája a héten megüresedik, ráadásul az a nagyobb, és azt mondta, hogy pár alapszabály mellett beköltözhetünk - és amúgy a szabályai elég logikusak. Az egyik az, hogy tizenegy után kuss legyen, és ezzel nem is vitatkozom, a másik pedig, hogy a földszinten, amikor ő is ott van, tegyük meg, hogy angolul csacsogunk, mert nem akarja kívülállónak érezni magát a saját házában. Lényegében ennyi és egy ki-mikor-mit-takarít-lista, ami eddig is volt, szóval az nem újdonság. Szerintem korrekt, és őt ismerjük is már, ő tényleg jófej, és attól hogy laza, nem szokott betépve hazavánszorogni meg random házibulikat csapni. Arról nem is beszélve, hogy a hely is jóval olcsóbb. Bár valamivel kisebb is, de hogy őszinte legyek, ebben a szobában nagyjából egy négyzetméterrel használunk többet, mint amennyi abban a szobában van. Szóval szerintem el fogunk férni, az egyetlen bosszantó dolog az, hogy megint költözni kell, de már kezdem megszokni, hogy folyton pakolok meg rendszerezek, elvégre Mesivel négy hónapon át ezt csináltuk, hogy elférjünk abban a kis szobában.

A hajnalban alkotott rajzocskám.
Az ágyneműmről rajzoltam ezt a kis mopszot, és még nincs is kész,
talán nem is lesz, de azért be kell látnom, hogy
a hangulathoz mérten elég elfogadható lett.

Úgyhogy ennyi történt velem a héten - és ezt sikerült is négy nap alatt megírnom. Mondanom sem kell, mindennel le vagyok maradva, az üzeneteimre még mindig csak szökőévente egyszer válaszolok, és van egy e-mail-em, amit kettő hete kezdtem el megválaszolni, de még nem értem a végére. Így megy ez...~
Szóval aki facebbokon szeretne csacsogni velem... itt jelzem - újra -, hogy ne tegye, mert könnyen lehet, hogy másfél hónappal később fogok válaszolni.

Via

U.i.: Igen, blogcímet változtattam. Eddig se tetszett az "Új világ", és most éppen ez jutott eszembe, úgyhogy egy darabig ez marad, de aligha lesz végleges - meg minek is lenne? Majd ha olyan kedvem támad, akkor megint változtatok rajta, de egyelőre megteszi ez is. :D

Boldog új év

2015. 02. 12.

Először is boros, búzás, békességes boldog új évet kívánok mindenkinek - ez érvényes a kínai újévre is, ha már itt tartunk. Szokták mondani, hogy jobb későn, mint soha...

Másodszor boldog huszonharmadik születésnapot kívánok Viki-kisasszonynak, a debreceni sztyeppéken. Tudom, hogy ő is legalább annyira várta már a bűvös huszonhármast, mert neki is legalább olyan szar volt a huszonkettedik életéve, amilyen nekem. Úgyhogy kívánom neked, Viki, hogy most már oldódjon meg minden, és hogy innentől jobban sikerüljön minden, amit szeretnél. ^^ ♥
Tessék, ajándékként itt egy nyuszi, mert engem te akkor is egy nyuszira emlékeztetsz. :D

Hogy miért nem írtam közel két hónapon keresztül? Azért, mert csak panaszkodni tudtam volna, azt pedig nem akartam. Hogy miért, annak több oka van, kezdjük az egyszerűbbel:

Munka.

Az első alkalom, amikor beadtam a jelentkezésem egy másik otthonba karácsonykor volt. Ők nem tudtak nekem jelentkezési lapot adni, mondták, hogy töltsem le netről, és vigyem be, aztán majd keresnek. Ebből az lett, hogy én le is töltöttem, amit ők mondtak, de gyanúsan nem volt jó, mert semmilyen elérhetőségi adatot nem kért a formanyomtatvány. Mindegy, leadtam, majd vártam.

Kezdett gyanús lenni, hogy még egy héttel később sem kerestek, úgyhogy bementem rákérdezni a dologra - ekkor derült ki, hogy ők a létezésemről sem tudnak, és a formanyomtatványomat sem látta senki, akinek kellett volna. Sőt, amikor kérdezték, hogy milyet töltöttem, és amikor mondtam, hogy a lilát, akkor közölték, hogy "Jaaaa, nem is azt kell, hanem egy totál másikat" - amit hozzáteszem nem lehet letölteni a netről, de ha le is lehetne, akkor sem fogadnák el, mert nekik azon a hivatalos nyomtatványon kell, amilyen nekik van. Arról nem is beszélve, hogy még vagy száz másik papírt kellett aláírnom a jelentkezés mellé.

Mikor ez megvolt, közölték, hogy mindennel megvagyunk, mehetek. Gondoltam akkor tényleg megvagyunk, az erkölcsi bizonyítványos papír is ki van töltve, mert hát ugye jelentkeztem, ahhoz meg hogy dolgozni tudjak az erkölcsi is kell (és igen, mindenhová új kell). Egy héttel később kérdeztem őket, hogy vajon megérkezett-e már, mert az előző otthonba is megjött négy nap alatt. Ekkor mondták, hogy ja, azt ők még el se indították, mert ahhoz egy újabb papír kell - történetesen a lila, amit ugye már beadtam, de nyomtatottan az sem jó, meg ugye el is tűnt, tehát így nem sokat lehet vele kezdeni. Mikor ezt mondták, úgy néztek rám, mintha legalább az anyjukat szidnám, és sütött a szemükből, hogy nekem ezt tudnom kéne... Na, de mégis honnan? Amikor kérdezem, hogy minden megvan-e és majd keresnek-e, akkor azt mondják, hogy igen, én pedig vagyok annyira naiv lelkű, hogy el is hiszem nekik, és nem kételkedem abban, hogy talán tudják, mit csinálnak. Nem, nyilván nekem kell kitalálni, amikor minden cégnél más az eljárás.

Mindegy, kitöltöttük azt is, majd hogy teljes legyen a kép, mondták, hogy postán fog érkezni az erkölcsi bizonyítvány, de két-három hétnél nem szokott tovább tartani...

Nos, ekkor én már egy hónapja voltam munkanélküli...

De mit lehet tenni? Ha kiakadok és hisztériázni kezdek sem hozza előbb a posta a papírt, úgyhogy hazatrappoltam, ahogy kell, és leültem a seggemre újabb három hétre, mire méltóztatott megérkezni az erkölcsi bizonyítványom. Frusztráltságomban nem tudtam, hogy vigasztaljam-e magam pár aprósággal, vagy inkább koplaljak, mert ki tudja, meddig nem jutok még pénzhez...~ Időközben természetesen összeszedtem egy influenzát is, csak hogy teljes legyen a kép.

Mikor a papír megjött bevittem az otthonba, lefénymásolták, majd pár nappal később, történetesen múlt hét hétfőn kezdhettem is dolgozni. Jelenleg is még gyakornoknak számítok - vagyis most már csak félig, mert ma kezdődtek a tréningjeim -, bár a hétvégén szerintem már rendesen fogok dolgozni. A munkatársak egyébként többnyire jófejek, egy-kettőről meg nem tudom eldönteni, mit gondoljak, de hülyék mindenhol vannak, úgyhogy nem zavartatom magam. És van egy magyar nő is ott még Karolán meg rajtam kívül, aki baromi jófejnek tűnik, bár nem valószínű, hogy valaha fogok vele együtt dolgozni, mert három embert nem olyan nehéz "szétválasztani" egy ekkora otthonban három műszakos beosztásban.

Szerk:
Ó, és a legjobbat nem is említettem, hogy múlt hét pénteken micsoda kalandban volt részem. Úgy döntöttem a reggeli mellé feldarabolom az ujjamat is. Na jó, nem is én döntöttem így, csak így alakult. A lényeg, hogy a kés belecsusszant az ujjamba - élhetnék azzal a frappáns fordulattal, hogy "mint kés a vajba" - és csak a csontnál állt meg. Nyami~
Volt nagy pánik, Mesi kapásból azt hitte, hogy az egész ujjam levágtam, de nem olyan fából faragtak engem, hogy egy kis kés csak úgy feldaraboljon véletlenül... Ugyan, kérlek...
Na, de a nagy pánik nem maradt el. Még a testemnek ideje se volt felfogni a fájdalmat, mert addigra már a hideg víz alá nyomtam az ujjamat, majd mázlimra Lynne - aki történetesen nővér - visszajött, mert már épp készült elmenni másfél napra otthonról. Kivettem a csap alól a kezem, majd ő rányomta a steril rongyot és rám parancsolt, hogy szorítsam, de nagyon, és sokáig. Kb. 15 percig szorítottam, mire ő varrat-helyettesítő tapasszal összevarrta és leragasztotta. Igazából az egész nem is fájt, de amikor végre sikerült feldolgoznom, hogy mit csináltam, majdnem elájultam, úgyhogy az első fotelbe átkóvályogtam.
Mesi is nagyon felnőttesen viselkedett. :'D Pánikot kapott, majd mire észbe kapott volna, addigra ott termett Lynne, és mivel látta, hogy rá már nincsen szükség, ezért felment a szobába ledőlni egy pár percre, mert az ő feje is úgy kóválygott az adrenalintól, mint az enyém... XD
Na, ez történt egy hete, február 6-án. Azóta már mondhatni jól van, most azért szedtem le róla a tapaszt, hogy levegőzzön egy kicsit, aztán holnap még leragasztom, mert az én bőröm kicsit lassabban gyógyul az átlagnál, úgyhogy nem akarok problémát.
Hogy mekkora heg fog a helyén maradni, azt még nem tudom, de próbálom viccesen felfogni. :D Igazából anya is folyton a kezét nyiszálja, szóval ez valami családi vonás lehet~ Amikor pedig Bella néni kérdezte, hogy mi lesz vele, akkor rávágtam, hogy lett egy menő hegtetkóm. Fájdogál, de a szépségért meg kell szenvedni, ugyebár. :'D Minek sírni miatta, attól nem lesz szebb~ Azért még kíváncsi vagyok, mi rejlik a tapasz alatt. ^^' Kicsit még fáj, pláne így sebtapasz nélkül, de elenyésző.

Szóval... ez az összes volt a kisebbik oka annak, amiért egész januárban még csak kedvem sem volt a blog felé szagolni. A nagyobbik aggasztó probléma a lakás.

Két és fél hónap baszakodás után végül úgy döntöttünk, nem vagyunk hajlandóak tovább foglalkozni ezzel az ügynökséggel. Ma kértük vissza tőlük a referenciáink árát, úgyhogy most már remélhetőleg nem fognak idegesíteni minket többé. Azok után, hogy eddig a hajunkat téptük, és hallgattuk a "még egy hét, még két hét"-dumát hónapokig, majd mindezt megspékeltem egy nagyon ronda e-maillel meg némi fenyegetőzéssel, inkább jobbnak láttuk ha végre valahára kilépünk ebből a szituációból.

Ami azt illeti, vicces a helyzet... a legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy az első ígért időpontunk a költözésre december tíz volt, és naivan hittem benne, hogy majd január tizedikére talán összejön. Nos, azóta már február tizedike is elmúlt, és mi még mindig ebben a szobácskában lakunk, de már egész megszoktuk. Már nem idegesített minket, hogy kicsi a hely, sokadik átpakolásra a cuccainkat is sikerült úgy elrendezni, hogy el is férjünk tőlük, és összességében három hónap itt élés után elég lakhatóvá vált a szoba, sőt, még a főbérlő is megbarátkozott a gondolattal, hogy itt vagyunk, pedig eredetileg csak két-három hétre jöttem ide.

A probléma ott kezdődik, hogy hamarosan gyarapodunk...

Zsófi nevezetű ungarische barátnőnk február 28-án landol az országban két jól megpakolt bőrönd társaságában. A helyzet az, hogy hiába rendeztük el élhetővé a szobát, ettől függetlenül se Zsófi, se a két nagy puttonya nem fér már be a szobába, ha két lábbal tuszkoljuk is be őket az ajtón... Lehetetlenség, lépni sem lehetne a szobában. Úgyhogy az idő sürget, mert neki már a repjegye megvan, a munkahelyén már felmondott, itt meg valahová tennünk kell őt. Neki se túl jó, mert azzal az ígérettel vette meg a jegyét, hogy őt itt egy berendezett lakás fogja várni, ehelyett két és fél héttel az érkezése előtt még ott tartottunk, hogy a lakásunk még mindig nem elérhető, és más helyet sem tudunk biztosítani neki.

Szóval hétfőn lakásvadászatra indultunk. Ha jól számoltam, összesen nyolc ügynökségnél jártunk, amiből kettő tudott lakásajánlattal szolgálni, plusz a régi, tehát ez három. Hazaérve a főbérlőnk mondta, hogy az egyik barátnőjének is van egy nagyobb üres szobája, ahová tud két bérlőt fogadni - meg egy kicsi, ami kb. akkora, mint egy kisebb fürdőszoba. Úgyhogy itt álltunk négy lakáslehetőséggel, ami az eddigiekhez képest elég jónak tűnt.

Tegnap útra is indultunk megnézni mindet. Az első nagyon tetszetős volt, és jó helyre is épült, az egyetlen komoly problémája az volt, hogy három lakót nem biztos, hogy engedélyeztek volna, szóval ezt meg kellett kérdezniük. Azt mondták, hogy e-maileznek, ami várhatóan nem történt meg. Ma újra bementünk, hogy megmondjuk, hogy akkor csak ketten mennénk, a harmadik (Mesi) pedig maradna Lynne-nél, majd erre válaszként megkaptuk A VILÁG LEGHÜLYÉBB KIFOGÁSÁT VALAHA!

Jól tessék figyelni, ez az oka annak, hogy végre beültem a blogger elé...! :'DDDDD

Azt mondták, hogy mivel csak egy hálószoba van, és csak egy franciaágy (ami a lakáshoz jár), ezért nem adhatják ki két lánynak, csak egy embernek, vagy egy párnak. Nem azt mondták, hogy "bocsi, valaki megelőzött titeket, már más kivette", mert ha ezt mondták volna se tudtuk volna lenyomozni, hogy igaz-e... Neeeeeem, az túl egyszerű ezeknek a városi angoloknak...! Mivel lányok vagyunk, ezért nem aludhatunk egy szobában, pláne egy ágyban. Ők tudják a tutit! Mert ezek szerint nyilvánvaló, hogy ha valakivel egy ágyban alszol, akkor automatikusan szexeltek is! HALLJÁTOK, FÓRUMOSOK? Össze se tudnám számolni, hányszor aludtunk hárman, sőt, még négyen is egy franciaágyon a nyaralásaink alatt...! :'DDD Arról nem is beszélve, hogy ezek alapján Mesivel most már több, mint három hónapja napirend-szerűen kéne szexelnünk ahhoz, hogy egy ágyban aludhassunk! :'D

Miután meghallottuk a srác nevetséges indoklását, amit nem volt rest három percben kifejteni, mi pedig ez idő alatt majdnem pofán röhögtük (mert ugye ha már eleget stresszeltél meg sírtál valami miatt, akkor egy idő után már csak röhögni tudsz rajta), gálánsan elhagytuk az irodát, és inkább kint röhögtük ki a tagot. xD
Szóval ez volt az első lakás a négyből, és egyben a legviccesebb is. :'D

A másodikat végül nem néztük meg, mert önhatalmúlag áttették az időpontot február 23-ra. Sokra megyünk vele, mondhatom. Szóval róla nagyjából ennyit, mert körülbelül ennyit is tudunk róla.

A harmadik a hőn szeretett kedvenc ingatlanügynökünkkel volt, akitől még most is izzik a tenyerem, ha rá gondolok mutatott nekünk... nos, egy lyukat. Egy akkora lakást, aminek akkora a hálószobája, mint Magyarországon a fürdőszobánk, kicsi a nappali, kicsi a konyha, a fürdő nanoméretű, ráadásul még a hátsó fala is ferdén épült. Oh, és mondtam már, hogy az a bizonyos hátsó fal egy óvoda-iskola-kombó udvarára néz? Non-stop hallgathatnánk a szűnni nem akaró gyerekzsivajt. Mindegy. Fura. Bizarr egy lakás volt, és nem is fértünk volna be hárman, nem is értem, minek mutatta meg egyáltalán. Gyakorlatilag egy cipősdoboz. Úgyhogy nagyvonalúan lemondtunk róla.

A negyedik pedig Lynne barátnőjének a háza volt, ami valami essssszméletlenül jó! A legjobb dolog: 0-24-ben fűt! *-* Meleg van! *-* Ettől féltem a legjobban, hogy majd vacogni kell, mert ezek az angolok tök jól ellötyögnek a tíz fokos házban egész nap, meg odakint a mínusz öt fokban egy szál pulóverben, de minket nem azon a klímán neveltek, amin őket. Szóval van fűtés, van nagy méretű szoba - bár mindent összevetve egy kicsivel drágábban, mint amennyiért például Mesi béreli ezt a szobát, de sokkal közelebb van a belvároshoz, és meleg, úgyhogy nem panaszkodunk.
A főbérlő, Tina nagyon aranyos, lényegében egy Lynne-kettő. Eljár otthonról, jófej, elbeszélget mindenkivel, teljesen korrekten mutatta körbe a házat is (az első szoba, amit láttunk a konyhán kívül az a "junk room", vagyis a rumliszoba volt). A szobánk - amiben végül Zsófival ketten lakni fogunk - elég nagy, világos, meleg, és a bútorok is most lesznek cserélve, ráadásul dekorálhatunk is normális keretek között.
ÉS!!! VAN EGY CICÁJA! *_____* Egy gyööönyörűszép cicája *-* Elég félénk cica egyébként, nem könnyen barátkozik, de még Tina is megjegyezte, hogy én nagyon szimpi lehetek neki, mert nekem majdnem rögtön hagyta, hogy simogassam. :D És az a neve, hogy Mia *-* Viamia!

Szóval végül Zsófi meg én Tinához költözünk, Mesi pedig marad itt egy kis ideig, aztán tovább keresgélünk lakásügyben ameddig csak tudunk. De legalább a probléma ideiglenesen meg van oldva, még ha kicsivel drágábban is, mert tény, hogy a saját albérlet olcsóbb lenne, de legalább tudjuk hová "tenni" Zsófit, és még egyedül sem lesz. ^_^ Szóval hősök vagyunk, voltunk, leszünk mindhárman, isten áldjon minket...

... a kicseszett angol bürokrácia pedig nyalja ki a saját seggét, úgy gondolom.

Velem nem baszik ki.

Szóval, ha már ilyen szépen elmeséltem és kipanaszkodtam mindent, akkor örömködök is. Visszatért a kreatív énem! ^^ Újra szoktam írogatni, vannak új ötleteim, festéshez is egyre több kép-részlet jelenik meg a fejemben, és tegnap rajzoltam is. Tudni kell rólam, hogy a grafikusképző nagyjából közepe óta utálok rajzolni. Idegesít, nem tetszik, nem úgy sikerül, satöbbi. Csak addig volt ceruza a kezemben, amíg a festményeim nagyon vázlatos alapját megrajzoltam.
De mivel hosszú idő óta nem rajzoltam vagy festettem érdemben semmit, ezért arra gondoltam, hogy mégiscsak ezzel kéne kezdeni valamit, hogy visszatérhessek oda, ahol a suli befejezése tájékán voltam. Úgyhogy arra gondoltam, hogy újra azokkal a témákkal kéne kezdenem, amikkel legutóbb is elkezdtem: az állat-rajzokkal. A szőrös kis pamacs állatokkal, majd szépen lassan áttérni a portrékra, és utána már lehet vadulni. Mivel nagyon azt érzem, hogy négy évet visszafejlődött a rajzolókám, ezért nem is tudom ott folytatni, ahol abbahagytam, mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Újra fel kell építenem, ami anno leomlott - tehát ennek kapcsán íme az első szőrös kis pamacs az önképző rajztanfolyamom második felvonásából.

Nyuszi.

Ő végre tetszik! :D Beletelt másfél évbe, mire szájhúzogatás meg kifogás nélkül ki mertem ezt mondani. Igen, ez a nyuszi tetszik. Még akkor is, ha gagyi ceruzával csináltam, meg akkor is, ha felületesen dolgoztam ki, nem érdekel. Tetszik. Különben is leszoktam már a túl részletes kidolgozásról.


Végül pedig köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Szép hétvégét, meg miegyéb! :)

Via