Boldog új év

2015. 02. 12.

Először is boros, búzás, békességes boldog új évet kívánok mindenkinek - ez érvényes a kínai újévre is, ha már itt tartunk. Szokták mondani, hogy jobb későn, mint soha...

Másodszor boldog huszonharmadik születésnapot kívánok Viki-kisasszonynak, a debreceni sztyeppéken. Tudom, hogy ő is legalább annyira várta már a bűvös huszonhármast, mert neki is legalább olyan szar volt a huszonkettedik életéve, amilyen nekem. Úgyhogy kívánom neked, Viki, hogy most már oldódjon meg minden, és hogy innentől jobban sikerüljön minden, amit szeretnél. ^^ ♥
Tessék, ajándékként itt egy nyuszi, mert engem te akkor is egy nyuszira emlékeztetsz. :D

Hogy miért nem írtam közel két hónapon keresztül? Azért, mert csak panaszkodni tudtam volna, azt pedig nem akartam. Hogy miért, annak több oka van, kezdjük az egyszerűbbel:

Munka.

Az első alkalom, amikor beadtam a jelentkezésem egy másik otthonba karácsonykor volt. Ők nem tudtak nekem jelentkezési lapot adni, mondták, hogy töltsem le netről, és vigyem be, aztán majd keresnek. Ebből az lett, hogy én le is töltöttem, amit ők mondtak, de gyanúsan nem volt jó, mert semmilyen elérhetőségi adatot nem kért a formanyomtatvány. Mindegy, leadtam, majd vártam.

Kezdett gyanús lenni, hogy még egy héttel később sem kerestek, úgyhogy bementem rákérdezni a dologra - ekkor derült ki, hogy ők a létezésemről sem tudnak, és a formanyomtatványomat sem látta senki, akinek kellett volna. Sőt, amikor kérdezték, hogy milyet töltöttem, és amikor mondtam, hogy a lilát, akkor közölték, hogy "Jaaaa, nem is azt kell, hanem egy totál másikat" - amit hozzáteszem nem lehet letölteni a netről, de ha le is lehetne, akkor sem fogadnák el, mert nekik azon a hivatalos nyomtatványon kell, amilyen nekik van. Arról nem is beszélve, hogy még vagy száz másik papírt kellett aláírnom a jelentkezés mellé.

Mikor ez megvolt, közölték, hogy mindennel megvagyunk, mehetek. Gondoltam akkor tényleg megvagyunk, az erkölcsi bizonyítványos papír is ki van töltve, mert hát ugye jelentkeztem, ahhoz meg hogy dolgozni tudjak az erkölcsi is kell (és igen, mindenhová új kell). Egy héttel később kérdeztem őket, hogy vajon megérkezett-e már, mert az előző otthonba is megjött négy nap alatt. Ekkor mondták, hogy ja, azt ők még el se indították, mert ahhoz egy újabb papír kell - történetesen a lila, amit ugye már beadtam, de nyomtatottan az sem jó, meg ugye el is tűnt, tehát így nem sokat lehet vele kezdeni. Mikor ezt mondták, úgy néztek rám, mintha legalább az anyjukat szidnám, és sütött a szemükből, hogy nekem ezt tudnom kéne... Na, de mégis honnan? Amikor kérdezem, hogy minden megvan-e és majd keresnek-e, akkor azt mondják, hogy igen, én pedig vagyok annyira naiv lelkű, hogy el is hiszem nekik, és nem kételkedem abban, hogy talán tudják, mit csinálnak. Nem, nyilván nekem kell kitalálni, amikor minden cégnél más az eljárás.

Mindegy, kitöltöttük azt is, majd hogy teljes legyen a kép, mondták, hogy postán fog érkezni az erkölcsi bizonyítvány, de két-három hétnél nem szokott tovább tartani...

Nos, ekkor én már egy hónapja voltam munkanélküli...

De mit lehet tenni? Ha kiakadok és hisztériázni kezdek sem hozza előbb a posta a papírt, úgyhogy hazatrappoltam, ahogy kell, és leültem a seggemre újabb három hétre, mire méltóztatott megérkezni az erkölcsi bizonyítványom. Frusztráltságomban nem tudtam, hogy vigasztaljam-e magam pár aprósággal, vagy inkább koplaljak, mert ki tudja, meddig nem jutok még pénzhez...~ Időközben természetesen összeszedtem egy influenzát is, csak hogy teljes legyen a kép.

Mikor a papír megjött bevittem az otthonba, lefénymásolták, majd pár nappal később, történetesen múlt hét hétfőn kezdhettem is dolgozni. Jelenleg is még gyakornoknak számítok - vagyis most már csak félig, mert ma kezdődtek a tréningjeim -, bár a hétvégén szerintem már rendesen fogok dolgozni. A munkatársak egyébként többnyire jófejek, egy-kettőről meg nem tudom eldönteni, mit gondoljak, de hülyék mindenhol vannak, úgyhogy nem zavartatom magam. És van egy magyar nő is ott még Karolán meg rajtam kívül, aki baromi jófejnek tűnik, bár nem valószínű, hogy valaha fogok vele együtt dolgozni, mert három embert nem olyan nehéz "szétválasztani" egy ekkora otthonban három műszakos beosztásban.

Szerk:
Ó, és a legjobbat nem is említettem, hogy múlt hét pénteken micsoda kalandban volt részem. Úgy döntöttem a reggeli mellé feldarabolom az ujjamat is. Na jó, nem is én döntöttem így, csak így alakult. A lényeg, hogy a kés belecsusszant az ujjamba - élhetnék azzal a frappáns fordulattal, hogy "mint kés a vajba" - és csak a csontnál állt meg. Nyami~
Volt nagy pánik, Mesi kapásból azt hitte, hogy az egész ujjam levágtam, de nem olyan fából faragtak engem, hogy egy kis kés csak úgy feldaraboljon véletlenül... Ugyan, kérlek...
Na, de a nagy pánik nem maradt el. Még a testemnek ideje se volt felfogni a fájdalmat, mert addigra már a hideg víz alá nyomtam az ujjamat, majd mázlimra Lynne - aki történetesen nővér - visszajött, mert már épp készült elmenni másfél napra otthonról. Kivettem a csap alól a kezem, majd ő rányomta a steril rongyot és rám parancsolt, hogy szorítsam, de nagyon, és sokáig. Kb. 15 percig szorítottam, mire ő varrat-helyettesítő tapasszal összevarrta és leragasztotta. Igazából az egész nem is fájt, de amikor végre sikerült feldolgoznom, hogy mit csináltam, majdnem elájultam, úgyhogy az első fotelbe átkóvályogtam.
Mesi is nagyon felnőttesen viselkedett. :'D Pánikot kapott, majd mire észbe kapott volna, addigra ott termett Lynne, és mivel látta, hogy rá már nincsen szükség, ezért felment a szobába ledőlni egy pár percre, mert az ő feje is úgy kóválygott az adrenalintól, mint az enyém... XD
Na, ez történt egy hete, február 6-án. Azóta már mondhatni jól van, most azért szedtem le róla a tapaszt, hogy levegőzzön egy kicsit, aztán holnap még leragasztom, mert az én bőröm kicsit lassabban gyógyul az átlagnál, úgyhogy nem akarok problémát.
Hogy mekkora heg fog a helyén maradni, azt még nem tudom, de próbálom viccesen felfogni. :D Igazából anya is folyton a kezét nyiszálja, szóval ez valami családi vonás lehet~ Amikor pedig Bella néni kérdezte, hogy mi lesz vele, akkor rávágtam, hogy lett egy menő hegtetkóm. Fájdogál, de a szépségért meg kell szenvedni, ugyebár. :'D Minek sírni miatta, attól nem lesz szebb~ Azért még kíváncsi vagyok, mi rejlik a tapasz alatt. ^^' Kicsit még fáj, pláne így sebtapasz nélkül, de elenyésző.

Szóval... ez az összes volt a kisebbik oka annak, amiért egész januárban még csak kedvem sem volt a blog felé szagolni. A nagyobbik aggasztó probléma a lakás.

Két és fél hónap baszakodás után végül úgy döntöttünk, nem vagyunk hajlandóak tovább foglalkozni ezzel az ügynökséggel. Ma kértük vissza tőlük a referenciáink árát, úgyhogy most már remélhetőleg nem fognak idegesíteni minket többé. Azok után, hogy eddig a hajunkat téptük, és hallgattuk a "még egy hét, még két hét"-dumát hónapokig, majd mindezt megspékeltem egy nagyon ronda e-maillel meg némi fenyegetőzéssel, inkább jobbnak láttuk ha végre valahára kilépünk ebből a szituációból.

Ami azt illeti, vicces a helyzet... a legutóbbi bejegyzésemben azt írtam, hogy az első ígért időpontunk a költözésre december tíz volt, és naivan hittem benne, hogy majd január tizedikére talán összejön. Nos, azóta már február tizedike is elmúlt, és mi még mindig ebben a szobácskában lakunk, de már egész megszoktuk. Már nem idegesített minket, hogy kicsi a hely, sokadik átpakolásra a cuccainkat is sikerült úgy elrendezni, hogy el is férjünk tőlük, és összességében három hónap itt élés után elég lakhatóvá vált a szoba, sőt, még a főbérlő is megbarátkozott a gondolattal, hogy itt vagyunk, pedig eredetileg csak két-három hétre jöttem ide.

A probléma ott kezdődik, hogy hamarosan gyarapodunk...

Zsófi nevezetű ungarische barátnőnk február 28-án landol az országban két jól megpakolt bőrönd társaságában. A helyzet az, hogy hiába rendeztük el élhetővé a szobát, ettől függetlenül se Zsófi, se a két nagy puttonya nem fér már be a szobába, ha két lábbal tuszkoljuk is be őket az ajtón... Lehetetlenség, lépni sem lehetne a szobában. Úgyhogy az idő sürget, mert neki már a repjegye megvan, a munkahelyén már felmondott, itt meg valahová tennünk kell őt. Neki se túl jó, mert azzal az ígérettel vette meg a jegyét, hogy őt itt egy berendezett lakás fogja várni, ehelyett két és fél héttel az érkezése előtt még ott tartottunk, hogy a lakásunk még mindig nem elérhető, és más helyet sem tudunk biztosítani neki.

Szóval hétfőn lakásvadászatra indultunk. Ha jól számoltam, összesen nyolc ügynökségnél jártunk, amiből kettő tudott lakásajánlattal szolgálni, plusz a régi, tehát ez három. Hazaérve a főbérlőnk mondta, hogy az egyik barátnőjének is van egy nagyobb üres szobája, ahová tud két bérlőt fogadni - meg egy kicsi, ami kb. akkora, mint egy kisebb fürdőszoba. Úgyhogy itt álltunk négy lakáslehetőséggel, ami az eddigiekhez képest elég jónak tűnt.

Tegnap útra is indultunk megnézni mindet. Az első nagyon tetszetős volt, és jó helyre is épült, az egyetlen komoly problémája az volt, hogy három lakót nem biztos, hogy engedélyeztek volna, szóval ezt meg kellett kérdezniük. Azt mondták, hogy e-maileznek, ami várhatóan nem történt meg. Ma újra bementünk, hogy megmondjuk, hogy akkor csak ketten mennénk, a harmadik (Mesi) pedig maradna Lynne-nél, majd erre válaszként megkaptuk A VILÁG LEGHÜLYÉBB KIFOGÁSÁT VALAHA!

Jól tessék figyelni, ez az oka annak, hogy végre beültem a blogger elé...! :'DDDDD

Azt mondták, hogy mivel csak egy hálószoba van, és csak egy franciaágy (ami a lakáshoz jár), ezért nem adhatják ki két lánynak, csak egy embernek, vagy egy párnak. Nem azt mondták, hogy "bocsi, valaki megelőzött titeket, már más kivette", mert ha ezt mondták volna se tudtuk volna lenyomozni, hogy igaz-e... Neeeeeem, az túl egyszerű ezeknek a városi angoloknak...! Mivel lányok vagyunk, ezért nem aludhatunk egy szobában, pláne egy ágyban. Ők tudják a tutit! Mert ezek szerint nyilvánvaló, hogy ha valakivel egy ágyban alszol, akkor automatikusan szexeltek is! HALLJÁTOK, FÓRUMOSOK? Össze se tudnám számolni, hányszor aludtunk hárman, sőt, még négyen is egy franciaágyon a nyaralásaink alatt...! :'DDD Arról nem is beszélve, hogy ezek alapján Mesivel most már több, mint három hónapja napirend-szerűen kéne szexelnünk ahhoz, hogy egy ágyban aludhassunk! :'D

Miután meghallottuk a srác nevetséges indoklását, amit nem volt rest három percben kifejteni, mi pedig ez idő alatt majdnem pofán röhögtük (mert ugye ha már eleget stresszeltél meg sírtál valami miatt, akkor egy idő után már csak röhögni tudsz rajta), gálánsan elhagytuk az irodát, és inkább kint röhögtük ki a tagot. xD
Szóval ez volt az első lakás a négyből, és egyben a legviccesebb is. :'D

A másodikat végül nem néztük meg, mert önhatalmúlag áttették az időpontot február 23-ra. Sokra megyünk vele, mondhatom. Szóval róla nagyjából ennyit, mert körülbelül ennyit is tudunk róla.

A harmadik a hőn szeretett kedvenc ingatlanügynökünkkel volt, akitől még most is izzik a tenyerem, ha rá gondolok mutatott nekünk... nos, egy lyukat. Egy akkora lakást, aminek akkora a hálószobája, mint Magyarországon a fürdőszobánk, kicsi a nappali, kicsi a konyha, a fürdő nanoméretű, ráadásul még a hátsó fala is ferdén épült. Oh, és mondtam már, hogy az a bizonyos hátsó fal egy óvoda-iskola-kombó udvarára néz? Non-stop hallgathatnánk a szűnni nem akaró gyerekzsivajt. Mindegy. Fura. Bizarr egy lakás volt, és nem is fértünk volna be hárman, nem is értem, minek mutatta meg egyáltalán. Gyakorlatilag egy cipősdoboz. Úgyhogy nagyvonalúan lemondtunk róla.

A negyedik pedig Lynne barátnőjének a háza volt, ami valami essssszméletlenül jó! A legjobb dolog: 0-24-ben fűt! *-* Meleg van! *-* Ettől féltem a legjobban, hogy majd vacogni kell, mert ezek az angolok tök jól ellötyögnek a tíz fokos házban egész nap, meg odakint a mínusz öt fokban egy szál pulóverben, de minket nem azon a klímán neveltek, amin őket. Szóval van fűtés, van nagy méretű szoba - bár mindent összevetve egy kicsivel drágábban, mint amennyiért például Mesi béreli ezt a szobát, de sokkal közelebb van a belvároshoz, és meleg, úgyhogy nem panaszkodunk.
A főbérlő, Tina nagyon aranyos, lényegében egy Lynne-kettő. Eljár otthonról, jófej, elbeszélget mindenkivel, teljesen korrekten mutatta körbe a házat is (az első szoba, amit láttunk a konyhán kívül az a "junk room", vagyis a rumliszoba volt). A szobánk - amiben végül Zsófival ketten lakni fogunk - elég nagy, világos, meleg, és a bútorok is most lesznek cserélve, ráadásul dekorálhatunk is normális keretek között.
ÉS!!! VAN EGY CICÁJA! *_____* Egy gyööönyörűszép cicája *-* Elég félénk cica egyébként, nem könnyen barátkozik, de még Tina is megjegyezte, hogy én nagyon szimpi lehetek neki, mert nekem majdnem rögtön hagyta, hogy simogassam. :D És az a neve, hogy Mia *-* Viamia!

Szóval végül Zsófi meg én Tinához költözünk, Mesi pedig marad itt egy kis ideig, aztán tovább keresgélünk lakásügyben ameddig csak tudunk. De legalább a probléma ideiglenesen meg van oldva, még ha kicsivel drágábban is, mert tény, hogy a saját albérlet olcsóbb lenne, de legalább tudjuk hová "tenni" Zsófit, és még egyedül sem lesz. ^_^ Szóval hősök vagyunk, voltunk, leszünk mindhárman, isten áldjon minket...

... a kicseszett angol bürokrácia pedig nyalja ki a saját seggét, úgy gondolom.

Velem nem baszik ki.

Szóval, ha már ilyen szépen elmeséltem és kipanaszkodtam mindent, akkor örömködök is. Visszatért a kreatív énem! ^^ Újra szoktam írogatni, vannak új ötleteim, festéshez is egyre több kép-részlet jelenik meg a fejemben, és tegnap rajzoltam is. Tudni kell rólam, hogy a grafikusképző nagyjából közepe óta utálok rajzolni. Idegesít, nem tetszik, nem úgy sikerül, satöbbi. Csak addig volt ceruza a kezemben, amíg a festményeim nagyon vázlatos alapját megrajzoltam.
De mivel hosszú idő óta nem rajzoltam vagy festettem érdemben semmit, ezért arra gondoltam, hogy mégiscsak ezzel kéne kezdeni valamit, hogy visszatérhessek oda, ahol a suli befejezése tájékán voltam. Úgyhogy arra gondoltam, hogy újra azokkal a témákkal kéne kezdenem, amikkel legutóbb is elkezdtem: az állat-rajzokkal. A szőrös kis pamacs állatokkal, majd szépen lassan áttérni a portrékra, és utána már lehet vadulni. Mivel nagyon azt érzem, hogy négy évet visszafejlődött a rajzolókám, ezért nem is tudom ott folytatni, ahol abbahagytam, mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Újra fel kell építenem, ami anno leomlott - tehát ennek kapcsán íme az első szőrös kis pamacs az önképző rajztanfolyamom második felvonásából.

Nyuszi.

Ő végre tetszik! :D Beletelt másfél évbe, mire szájhúzogatás meg kifogás nélkül ki mertem ezt mondani. Igen, ez a nyuszi tetszik. Még akkor is, ha gagyi ceruzával csináltam, meg akkor is, ha felületesen dolgoztam ki, nem érdekel. Tetszik. Különben is leszoktam már a túl részletes kidolgozásról.


Végül pedig köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Szép hétvégét, meg miegyéb! :)

Via