Hiperboldog Karácsony~

2014. 12. 23.

Rövid bejegyzés lesz, és talán senkit sem érdekel, de kiteszem ide, mert talán valakit mégis. Mindegy, valahol ki kell adnom, mert hiába nem esik jól beszélnem róla, attól még folyamatosan ezen kattog az agyam, tehát nem tudom semmibe venni. Jelenleg, ezekben a napokban, hetekben, ez az életem. Remélem, hamar vége lesz, mást nem tudok.

Szóval bemásolom, amit barátnőmnek írtam.

Mára eljutottam abba az állapotba, amikor azt tudom mondani, hogy: leszarom. Holnap karácsony, és egyáltalán nincs karácsony hangulatom? Leszarom. Nincs normális munkám? Leszarom. Még mindig nem tudok költözni...? Leszarom. Mit tudok csinálni vele? A karácsony jelenleg éppenséggel csak egy puccos nagy nyűg, ami pontosan abban hátráltat, hogy munkahelyem és saját albérletem legyen a szobatársammal.

Mindenhol leállás van, mindenki belustult hetekkel ezelőtt, mondván, hogy mindjárt karácsony, minek dolgozni, én meg szoroskodok Mesivel ebben a lyuknyi szobában vagy hat jó nagy bőröndnyi cuccal, közben elviselem a főbérlő fiának idegesítő jelenlétét és rossz atmoszféráját, a főbérlő random vendégeit, meg a rohadt hideget, mert se a fal, se az ablak nem szigetel. Az ajtót lökdösi a szél napok óta... mert hogy az ajtó sem zár, csak ha be van kulcsolva. Nem egy kacsalábon forgó palota, annyi szent.

A munkahelyemről kiléptem potom három hét után, mert a főnök megpróbált kiutáltatni engem onnan... utána elmentem részmunkaidőben gyerekekre vigyázni meg takarítani, ahol hisztirohamot kapott a főnök, és már azt is megkérdőjelezi, hogy én egyáltalán takarítottam... az indok: minden ott van, ahol legutóbb volt. Nem tudom, mit várt, hogy majd átrendezem a lakását, amíg ő nyaral? Persze, hogy mindent oda teszek vissza, ahonnan felvettem, sőt, azért megyek oda takarítani, hogy ne disznóólat hagyjak magam után, de neki ez se felelt meg. Úgyhogy onnan is sürgősen kilépek, aztán mehetek a harmadik helyre, egy újabb otthonba, ahol talán már nem fogják elhíresztelni rólam, hogy leszbikus vagyok, vagy hogy nem csinálok semmit... Pedig mindkét helyen megpróbáltam, tényleg igyekeztem, de az elsőt elvi okokból hagytam ott (meg hogy Mesit ne rúgják ki onnan miattam), a másik meg egyszerűen szarba se néznek, meg a hátam mögött üzenget Karolának (ő ajánlotta a második munkámat), hogy szerinte szarul csinálom a munkám, ahelyett, hogy megkért volna, hogy csináljam meg megint, mert neki úgy nem tetszik. Nagyon érett viselkedés, tényleg.

Az albérlettel is ki van már mindenem. Eddig azért vártunk, mert a főbérlő épp vette a lakást, de most már megvette az övé, úgyhogy nem tudom, mire várunk, de a december 10-ből elég gyorsan az lett, hogy "hát, idén már tuti nem fogtok tudni költözni..." Sebaj, talán a január 10 összejön... És amellé, hogy dupláját várunk, még az ár is a duplája lett annak, amit az elején mondtak... Mi meg azért mentünk oda, mert meglepően olcsó lakás a többihez képest.

Szóval eléggé tele van a tököm. Mindemellé még le is betegedtem, és esz a fene, hogy még munkám sincs, tehát haza is tudtam volna menni karácsonyra, de nem tudok, mert nincs pénzem hazautazni... Örülök, ha a rohadt lakás felét kifizetem, bebútorozom, és még nem halok éhen januárban. Szóval remek a helyzet, mondhatom... :'D Már eljutottam arra a szintre, hogy kínomban nevetek rajta. Anyával napi szinten beszélek, hogy megnyugtasson, hogy igen, nem csak nekem ilyen szar, másnak is nagyon nehezen akar beindulni az élet, de talán majd jobb lesz. Legyen igaza.

Nos, mondtam én, hogy valószínűleg nem fog érdekelni, de ez a blog nem csak arra van, hogy a szép és jó  dolgokat osszam meg, hanem arra is, hogy a rosszakat.

De, hogy ne csak a rosszról írjak...

Habár karácsonyi hangulatom nincs, karácsonyi ajándékom szerencsére van. Több is, és mind hasznos, és olyan dolgok, amiknek régóta örültem volna.

Az egyik egy hajcsavaró, aminek az a különlegessége (az árát leszámítva), hogy tényleg begöndöríti a hajam. Tudni kell a hajamról, hogy ritka hülye szerkezete van (habár az én fejemen nő, nem kell meglepődni).

Már a hajfestékkel is meggyűlik a baja, mert nekem színezővel kell festeni, ami 26-28 mosás alatt elvileg kijön a hajból. Az enyémben lazán benne marad két évig, a tartós hajfestéket viszont három hónap alatt nyomtalanul ledobja. Mindemellett kórosan egyenes, tehát akármit csinálok vele, nem marad hullámos. Kipróbáltam mindent. Tényleg mindent. Volt, hogy másfél órán keresztül gyilkoltam a hajam a hajvasalóval, és égettem bele a hajhabot, hogy tényleg úgy maradjon (erről a technikáról beszélek, csak drasztikusabb módszerekkel), de kb 4 óráig maradt benne még így is. Csak tönkretette a hajam, és amikor kidobta a hullámot, a sok habtól még baromi kócosnak is néztem ki...

Amit viszont most vettem, az más. Azt hiszem, kanadai termék, és húsz perc alatt úgy behullámosítja a hajam minden kence nélkül, hogy utána két napig tart, mire kilógja magát. Ráadásul öt év garancia van rá - a többi hajmütyürre tudod, mikor van öt év garancia... nekünk az autónkra volt annyi. Szóval megvettem, és ezt műveli a hajammal:

A másik dolog, amit anya küldött csomagban. NADRÁG! Kötött nadrág! *__* És jó meleg. :D Meg küldött egy halom telefontokot, pár konyhai cuccot, és elküldte az otthon hagyott szeretett akrilfestékeimet és ecseteimet. Szóval most már tudok festeni. :D Habár helyem nem sok van hozzá, de majd valahogy feltalálom magam. Amit bánok az az, hogy karácsonyra így már nem tudok eladni belőlük, de azért remélem, így is megvesznek párat ^^

 A harmadik dolgot pedig ma vettük közösen Mesivel a LIDL-ben. Már beszéltük korábban, hogy ő karácsonyra egy olajsütőt szeretne, én meg rizsfőzőt szándékoztam beszerezni valamikor, aztán ma megtaláltuk a lidliben ezt:

Kukta. Tud sütni, főzni, párolni, grillezni, melegen tartani, és olajsütőként is funkcionál, és mindezt nagyon barátságos áron teszi. Szóval mindkettőnk álma teljesült, és mindemellett egy csomó más dolgot is tudunk benne csinálni (mondjuk a rizsfőzés ebben egy kicsit bonyolultabb, mint egy valódi rizsfőzőben, de velem lehet alkudni). A fél konyhát kiváltja. :D

Szóval ennek nagyon örülök, mert így végre rendszeresen tudunk majd főtt kaját enni! ^^ A száraz kajából meg a félkész husiból kezd elegem lenni egy kicsit, és Pocak különben is nagyon kényes, ha kajáról van szó, úgyhogy ez egy jó befektetés volt. :D Ma már kipróbáltuk, nem okozott csalódást, holnapután pedig én főzök benne kínai szószt meg rizst! :D Nyam-nyam.

És most ezzel búcsúzom, mert fél egy van, és ha tovább írom, megint bedepizek, mint az elején. :'D

Szóval boldog karácsonyt, remélem, hogy mindenki, aki ezt olvassa hasonlóan hasznos ajándékokat kap majd, és hogy jól fogja magát érezni ezeken a napokon. ^^

Kib...szott December

2014. 12. 14.

Jó-jó, nem kell engem félteni, nem vesztem még el, de azért azt kijelenhetem, hogy nekem az idei december nem a karácsonyi hangulatról szól. Nagyon nem. Még akkor sem, ha az angolok az érkezésem pillanatától karácsony-lázban égnek.

Egyszerűen annyi minden történik, hogy nem tudok a karácsonyra koncentrálni.

Kezdjük a legelején.

Költözöm. Vagyis jobban mondva költöznék, ha végre szabad utam lenne abba a nyomorult albérletbe, amit már Mesivel lefoglaltunk. Nagyon szép, a többihez képest olcsó, és minden nagyon jó, de tekintetbe véve, hogy november végén még azt mondták, hogy december első felében költözhetünk... nos, tizennegyedike van, de mi még időpontot nem tudunk a költözésre. A lakás természetesen nincsen bebútorozva, azt nekünk kell elintézni, de a nyakunkon a karácsony, ami barátilag nézve is december második felében van - de bútort kéne szerezni, mert még ágyunk se lesz, és baromira nem szeretném itt tölteni az ünnepeket. Ebben a kis, nyomorult lyukban, amin ketten osztozunk most már lassacskán két hónapja... Rendet tartani egyszerűen képtelenség, mert akkor 0-24-ben takaríthatnánk, vagy pedig nem szabadna itt tartózkodnunk. Szó szerint addig van rend, amíg be nem tesszük a lábunkat, mert annyira nincs hely, hogy ha már leteszünk két dolgot, rendetlenség van. Persze én a ruháim felét használni sem tudom, mert dupla bőröndben vannak, mivel csak ott férnek el, a bőrönd meg be van suvasztva a szekrénybe, ahonnan elég kellemetlen kiszedni. Mindemellett megfagyunk, mert száz éve, amikor ez a ház épült, nem volt divat a hőszigetelés, a főbérlő meg spórolós... Habár nem tudom, mivel akar spórolni, mert a lámpa folyton ég, a zuhany alatt meg fél óráig állnak, de a fűtésen spórolunk. Nekem meg anyukám azt tanította, hogy amit nem költünk el fűtésre, azt elköltjük gyógyszerre... de hát mit érdekli ez a főbérlőt, nem ő veszi a gyógyszert, meg nem ő hallgatja már két hete Mesi köhögési rohamait, mert ebben a jégveremben nem bír meggyógyulni...

Úgyhogy a fasz kivan, már elnézést. A szoba kicsi, a főbérlő figyelmetlen, mert éppen pasija van, a főbérlő fia meg gyakorlatilag beköltözött a nappaliba, és folyton a neten lóg, ami miatt a mi szobánkban még a net is szar, amikor ő itt van. Nem mintha egyébként jó lenne, de amíg nincs itt, legalább működik valamennyire.

Szóval elegem van ebből a helyből meg az ingatlan irodából is, és kedden megyek be asztalt verni, hogy most már akkor vagy mondanak egy pontos költözhető dátumot a jövő hétre, vagy valakire ráborítom az asztalt. Velem ne szórakozzanak, nem azért fizettem ki egy kisebb vagyon foglalót meg közvetítői költséget, hogy még mindig itt nyomorogjak ebben a lyukban és még költözni se tudjak akkor, amikor ígérték. Szegény ember az, aki még ígérni se tud, mit ne mondjak... viszont ha nem tudnak mit mondani, én biztosan meg tudok ígérni nekik egy bírósági feljelentést lopás, és kövér nagy átbaszás címén. Mert az nem működik, hogy minket lassan három hete zaklat egy kibaszott referencia-cég, aki minden szart tudni akar rólunk, hogy honnan, mikor, mióta és mennyi pénzt keresünk és ezt bizonyítsuk, és még azt is mondjuk el, hogy korábban hol laktunk, mert nekik aztán kurva sok közük van hozzá - mi meg semmit nem kapunk cserébe. Még a főbérlőnk elérhetőségét sem, miközben a főbérlő mindent tud rólunk, mert még munkahelyi meg korábbi főbérlői referencia is kell, mert anélkül nem engednek költözni... Minket meg csak csitítgatnak, váratnak, miközben napról napra erősebb bennem az a meggyőződés, hogy egy fantom-főbérlőre várunk, a pénzünkön meg valaki repjegyet vett a családjának a karácsonyi nyaralásához.

Persze ne legyen igazam. Inkább derüljön ki itt ezen a blogon, hogy paranoiás vagyok, mintsem hogy tényleg igazam legyen, de jogom van gyanakodni, kifizettem a gyanakvásom árát.

Szóval ja. Jelenleg szar itt lenni - és időnként azt kívánom, hogy bár Amerikába mentem volna, ott még ha át is basznak, legalább helyenként meleg van.

De ezzel nincs vége... ó, dehogy. Túl egyszerű lenne.

Jelenleg épp munkát keresek, ugyanis a másikat ott hagytam. Mielőtt bárki a markába röhögne, hogy "haha, tudtam én, hogy nem fogja bírni azt a munkát" közölném, hogy nem a munka mibenléte miatt, vagy a munkatársaim miatt hagytam ott. Az ok mindösszesen a főnök, és az egyik nemkívánatos menedzser az egyik másik épületben, aki azt hiszi magáról, hogy valaki, mert a főnök az anyósa.

Van ezeknek egy szabályzatuk, ami állításuk szerint egyértelműen kimondja, hogy családtagok, barátok, legjobb barátok, nem dolgozhatnak egy műszakban. Állításuk szerint erre nekem már akkor felhívták a figyelmem, mielőtt elkezdtem dolgozni. Érdekes, én nem emlékszem rá, és fura, de Mesi sem. A mi oldalunkon álljon az a tény, hogy nem ez lett volna az első dolog, amit kötelezően tudnom kellett volna, révén benne van a munkahelyi szabályzatban, csak elfelejtették mondani nekem.

Mindezt félretéve, a főnökasszony menye, a Drágaságos Sam Tait már az előtt gyűlölt engem valamiért, mielőtt találkoztunk volna. Nem dolgoztam együtt vele, nem is akartak együtt dolgoztatni vele, ő valamiért mégis úgy érezte, hogy neki attól lesz jó, ha velem kibaszik. Mikor nem sikerült neki, mert a saját menedzsereim kiálltak értem, akkor gondolom behisztizett, és ő meg a főnökasszony ráállt arra a témára, hogy én és Mesi nem lehetünk egy műszakon. Hát ezzel igazából nem sokat tudtunk tenni, mert november utolsó hetén egy az egyben ugyanazokra a műszakokra voltunk beosztva, még szabadnapunk is ugyanakkor volt, majd amikor ez a főnökasszony fülébe jutott (mert a kicsi fiát odaküldte megnézni hozzánk), közölte, hogy vagy külön műszakban dolgozunk, vagy külön házban. Mikor bementem a menedzserünkhöz (ahhoz aki korábban kiállt értem), és mondtam neki, hogy ez bizony munkahelyi diszkrimináció, akkor rávágta, hogy nem. Ez nem az,  mert ez benne van valami állítólagos szabályzatban, amit sosem láttam, és nem is tartották fontosnak megmutatni... csak higgyem el. Úgyhogy mondtam, hogy oké, ha így áll a széna, akkor bizony én inkább kilépek, mert ez pont nem az a munkahely, ahol túljelentkezés van, és szerintem a cégnek nagyobb szüksége volt rám, mint nekem a cégre. Mint kiderült, ez igaz is, azóta néhány embernek plusz műszakot kellett vállalni, mert emberhiány van.

Persze, most majd biztosan megkapom, hogy hisztikirálynő vagyok, mert ennyi miatt otthagytam egy biztos állást. Na, gyerünk, halljam...

Arról persze eddig nem szólt a fáma, hogy időközben három másik munkalehetőség állt a küszöbön, az egyiket el is vállaltam, és még az otthonban fel sem mondtam, de a másik helyen már elkezdtem dolgozni. Nem vagyok hülye, nem hisztiből léptem ki. De már a kezdetektől fogva érződött, hogy valami nem stimmel a főnököknél, és amikor ez kibukott, tudtam, hogy később bele fognak ugatni abba, hogy mehetünk-e együtt szabadnapra (amit már egyébként is korlátoztak, mindössze egyszer engedték meg nekünk), aztán később nem mehettünk volna egyszerre szabadságra, meg semmire. Én meg pont az ilyen szarházi hozzáállás miatt hagytam ott Magyarországot. (Azt pedig már csak zárójelben említem meg, hogy mindemellett lassan az egész cég azt hiszi, hogy leszbikus pár vagyunk, amiért egy szobán osztozunk... de én csak ne érezzem diszkriminálva magam.) Ráadásul Mesinek eddig volt egy biztos helye ezen a munkahelyen, amit én nyilvánvalóan fenyegettem a puszta jelenlétemmel. Nem akartam, hogy rajtam múljon az ő munkahelye is. Hülye dolog, vagy nem hülye dolog, még mindig okosabb volt idejében kilépni, mint kivárni a szarkavarást.

Három hetet dolgoztam beteggondozóként. Na bumm, egyébként sem innen akartam nyugdíjba menni.

Szóval ha már munka, jelenleg két kisfiúra vigyázom reggel és este. A fiúk egyébként haláli aranyosak, nincsenek elkényeztetve, nem kell könyörögni nekik, hogy ezt meg ezt csinálják, vagy épp ne csinálják. Habár korán kell kelni, és messze laknak, szóval ez sem egy álommeló, de egy kis ideig szeretnék itt is megmaradni, közben pedig vállalni egy másik részmunkaidős állást, hogy legyen rendes fizetésem. Vagy ha találok egy teljes munkaidőset a közelben, akkor azt fogom csinálni. Majd még eldől, mi hogyan alakul.

Bár nem tagadom, örülnék már, ha végre január lenne... De kibírom. Nagylány vagyok, megoldom.

Látogatás Londonországban

2014. 12. 14.

Mivel megint ezer dolgom volt (vagy épp blogolni nem volt kedvem), ezért az élménybeszámolómat újra utólagosan suvasztom be a korábbiak közé, elhitetve, hogy ez akkor készült, amikor kellett volna, majd töredelmesen bevallva, hogy nem is.

Üdv a fejemben~ :'D

Rálátás a London Eye-ra a St. James Parkból

Szóval. Biztosan baromi sokan azt se tudják, hogy november 26-án Londonban jártam, tehát ők azt sem tudhatják, hogy minek mentem én oda. Az ok nagyon egyszerű, és engem sem hazudtol meg egy kicsit sem: koncertre mentem - The Pretty Reckless koncertre, mert őket még nem láttam élőben, de már vagy négy-öt éve hallgatom a zenéjüket. Aki nem tudja, mi fán terem ez az együttes, hát lásson csodát (vagy hallgasson zenét, whatever):

Ja, szóval rock koncerten voltam, mert imádok rock koncertekre járni. Habár idén csak erre az egyre jutottam el (meg egy popra, de az felért egy rock koncerttel, annyira állati jó volt), tavaly voltam négyen is, ami már nagyon rég óta érdekelt, és a Fall Out Boy-ról így is lemaradtam, mert senkinek nem volt pénze jönni velem, egyedül meg nem megyek a Balatonra fesztiválozni. :P

Szóval, ott tartottunk, hogy London.

A koncert nyilvánvalóan csak este kezdődött, hétkor volt kapunyitás, úgyhogy én és Mesi abban maradtunk, hogy hatkor bőven elég beállni a sorba, mert csak a legelvetemültebb fanatikusok fognak ott tobzódni egész nap (természetesen egy szál pólóban és miniszoknyában, mert ők annyira menő rajongók, hogy rajtuk a nulla fok sem fog ki - másnap meg valószínűleg tüdőgyulladással köhécseltek anyunak, hogy nem akarnak suliba menni). Mondanom sem kell, mennyire kirívó látványt nyújtottam a cuki zöld kabátkámmal, a kék nadrágommal, meg a cuki masnis hajammal a sok masszív rocker között... :'D

Tehát, mivel csak este hat körül szándékoztunk beállni a sorba, de a vonatjegyünk egész napra szólt, ezért úgy határoztunk, miért ne nézzünk szét a városban? Én már voltam Londonban hat éve a gimiből, de Mesi még sosem járt ott, szóval szépen-ügyesen megterveztük, hogy miket nézünk meg, mik vannak közel egymáshoz, amiket egy egész délutános sétával bejárhatunk. Igen, természetesen a belváros legkellősebb közepét vettük célba, a Big Ben környékét, mert ott egymást érik a látnivalók, ráadásul a vonat is pár metróállomással odébb érkezett meg, szóval logikusnak tűnt ide menni.

Kezdetnek elmetróztunk a Green Park állomásra, ahonnan elsétáltunk a Buckingham Palotáig...

... majd a St. James Parkon keresztül besétáltunk az épületek közé. Vettünk egy kis szuvenirt magunknak, hogy mégse kézzel fogható emlék nélkül menjünk már haza, úgyhogy ezekkel a bögrékkel leptük meg magunkat. Nem is volt egy vagyon, de jól néz ki, és nem csak a port fogja, és mellesleg fantasztikus teát inni belőle, mert dupla falú és melegen tartja. :D Teljesen megérte.

Utána elsétáltunk a Trafalgar térre, ahol én hat éve sem voltam, mert csak busszal elmentünk mellette, és megállapítottuk az idegenvezetővel, hogy "Igen, ez a Trafalgar tér, mögötte meg a Nemzeti Galéria, na guruljunk tovább...". Úgyhogy végre itt is voltam, és teljesen megérte, mert egy csomó élő szobor volt ott, és egy öt perces táncos előaadásba is éppen belefutottunk, amiről videót is csináltunk, de még nem lett feltöltve sehová, úgyhogy nem mutatom meg. Egyébként break-táncosok voltak, de valami nagyon idétlen módon adták elő magukat, és baromi jókat nevettünk rajtuk. :D

Yoda Mester

Mikor továbbindultunk a térről, teljesen váratlanul belebotlottunk a londoni Koreai Kulturális Központba... érdekes, hogy a budapestibe vagy három év kellett, mire eljutottam, a londoni pedig véletlenszerűen szembejön velem az utcán, mert éppen arra jártam. Nem kerestem, hogy hol van, eszembe se jutott, mert nem azért mentünk Londonba, de ha már az utunkat állta, akkor benéztünk oda is pár percre. :'D Mondjuk épp készültek valamire, ezért nem akartunk zavarni, de legközelebb legalább tudjuk, hová kell menni. :D

A véletlenszerű látogatás után lesétáltunk a Temze partra, megnéztük a túloldalról a London Eye-t, majd odaértünk a Big Benhez, azt is jól megnéztük (még mindig olyan szép, mint hat éve, és még mindig szerelmes vagyok belé).

A London Eye-ra fel is ültünk, mert azt ígértem Mesinek, hogy ha kicsi lesz a sor, felülünk, ha nagy, akkor majd máskor. Nos, nagyjából három percet kellett várnunk, mire sorra kerültünk, úgyhogy végül befizettünk rá, és így mindenki boldog lett. ^-^

Mivel elég rossz idő volt, és a London Eye teteje már a felhőket karcolta,
ezért csak alacsonyabbról sikerült valamennyire elfogadható képet csinálni
Ben bácsiról.

Persze a móka nem ért véget, közvetlen az óriáskerék mellett találtunk egy nagyon retró körhintát, amire muszáj volt felülni! Az egyik ok, hogy őrültek vagyunk mindketten, hogy simán felüljünk rá, a másikat pedig csak a 'shawol'-ok tudják. ;D

Baromi jó volt, versenyeztünk is, hogy kinek a lova a gyorsabb, végül kb öt centivel az enyém nyert - meg ha fizikázni akarunk, akkor pláne az enyém volt a gyorsabb, mert én az egyik szélső lovon ültem, Mesi meg a belsőn, és a szélső gyorsabban mozog... Oké, hagyjuk, akkor is én nyertem, Emese, fogadd el...! xD

Habár még csak délután kettő volt, de felhős nap volt, szóval nem volt melege egyikünknek sem, ezért befizettünk egy-egy pohár forralt borra (valahogy a vásári forralt bor mindig sokkal jobb, mint a házi készítésű), leültünk meginni, majd eldöntöttük, hogy eleget városnéztünk, most már együnk valamit.

Úgyhogy szépen visszasétáltunk a hídon, felszálltunk a metróra a Westmister állomáson, és elzötyögtünk Brixtonba, mondván, hogy az nem túristahelyszín, biztosan jóval olcsóbban találunk éttermet, mint ott. Igazunk lett, találtunk is egy mexikói csirke-éttermet, jó alaposan bekajáltunk és át is melegedtünk, majd hat körül kimentünk sorban állni.

Miközben sétáltunk a sor végére, egy srácnak az anyukája meghallotta, hogy magyarok vagyunk, és odahívott minket, aminek köszönhetően nem a sor legvégére kellett állnunk, hanem kicsit előrébb, úgyhogy örömmel fogadtuk. :D Elvoltunk, dumálgattunk, majd az előttünk álló, angolul mélyen beszélgető barátnőpárosból az egyik egyszer csak hátra fordult, és magyarul megkérdezte tőlünk, hogy: "Sziasztok, nem tudjátok még mennyi idő van a kapunyitásig?"

Igen, sikerült többszörösen is magyarokba botlanunk, de mint kiderült csak az egyik lány volt magyar, a másik a brit osztálytársa volt. Végül velük dumáltunk, mert a srác elég magának való volt, a csajok viszont jó fejek voltak, és végül a koncerten is velük lógtunk - amíg egy idegesítő ribanc miatt mi ketten hátrébb nem vonultunk a nyugisabb helyekre a partizónából.

Pedig olyan jó helyünk volt! Nagyjából a tizedik sorban álltunk, épp a színpad közepe előtt, de ott állt előttünk egy sor toronymagas ember, akiktől semmit nem láttunk, ráadásul kötelességüknek érezték a tömeg közepén cigizni és hülyén táncolni.

A két előzenekar alatt még nem is volt baj, a tömeg sem tömörült még annyira, és az előzenekarok is nagyon jók voltak, sőt! A második banda két tagja ott kajált pár asztallal odébb az étteremben, ahol mi is... megjegyeztük a gitáros rózsaszínes-vöröses hajszínét, meg azt, hogy tök helyes, majd két órával később a színpadon láttuk zúzni a tagot... Elég kemény volt :'DDD A másik banda pedig totális elmebeteg volt, hárman játszottak együtt egy gitáron, abból az egyikük, az énekes dobverővel püfölte a gitárt, és időről időre körbepörgették a tartója körül... Imádtuk, azóta őket is hallgatjuk, kegyetlen arcok voltak. :'DDD

Tehát amíg ezek a csapatok voltak műsoron, nem volt gond. Néha nem láttunk, de a zene úgy is király volt, és akkoriban még a cigifüstből meg lökdösődésből sem volt sok. De mielőtt színpadra jött volna a Pretty, az a sok agyhalott megvadult, elviselhetetlen lett a hely, főleg amikor beállt elénk/mellénk egy pár, amiből a csaj olyan buta volt, hogy sütött a szeméből az értelmetlenség, a pasija meg azért ment oda, hogy a seggét fogja. Bár ez elég általános látvány volt, elég sokan csak azért mentek oda, hogy a párjuk seggét fogják, amíg a másik bulizik... Nem tudom, milyen szokás ez errefelé, de hogy én nem mennék a pasimmal koncertre, hacsak nem egy közös kedvencünk koncertjére megyünk, az is biztos. Nekem azért ne jöjjön senki, hogy a seggemet fogja három órán keresztül a tömegben... akkor elmegyek a barátnőimmel, és bulizunk egyet, a seggemet meg fogja privátban, belépőjegy-vásárlás nélkül.

Mindegy, ezt a mellénk verekedő pár nem így gondolta. A csaj a tömegben, ahol a kezemet nem tudtam felemelni elkezdett táncolni - természetesen a vállát részesítve előnyben, amivel az én bordáimon és vállamon zongorázott végig... Szóltam neki, hogy moderálja már magát, meg se hallotta, beleállítottam a könyökömet az ő bordái közé, akkor még hülyébben kezdett el táncolni. Később még a pasija keze is eltévedt, és a barátnője karja helyett az enyémet kezdte el simogatni, és csak azért nem basztam pofán, mert mint korábban is említettem, a kezemet sem tudtam felemelni, olyan sűrűen voltunk - de azért nem túl kedvesen közöltem vele, hogy nem a célszemélyt taperolja, és hogy én ennek nem kifejezetten örülök, amin a csajszi olyan bután kezdett el nevetni, hogy aazonnal leszűrtem, hogy be van tépve. Mindezt tetézte, amikor már nem csak sima cigire gyújtottak rá a tömeg közepén, hanem füvesre is, amitől rettentő módon megfájdult a gyomrom, majdnem odahánytam, és a lány még mindig non-stop lökdösött - szóval a fejem már akkora volt, mint egy légballon... Majd tíz perc után, amikor már nagyon-nagyon tele volt a pöcsöm a leányzóval, és az összes tetvedék drogossal, úgyhogy Mesi látva, hogy még tíz másodperc, és tömegverekedést szítok, megragadta a csuklómat, és kivonultunk a zárt osztályról.

A másik két lány ott maradt, nekik nagyobb szerencséjük volt, és éppen nem lökdöste őket senki, és ha minden igaz, sikerült úgy helyezkedniük, hogy még láttak is.

(nem saját kép)

Mi egészen hátul találtunk helyet, ahol egy - nem tudok rá jobb szót mondani - kis picsa rázta magát, ezzel elég sok helyet felszabadítva maga körül. Szépen beálltunk mögé, és mivel alacsony volt, a padló meg a színpad felé lejtett, így még láttunk is. Minket nem zavart, hogy hülyén táncol, sőt, még talán meg is védtük őt, hogy valami részeg idióta rámásszon, ő pedig rálátást biztosított nekünk a színpadra. Win-win. :D Mondjuk Mesi kezéből egyszer majdnem kiverte véletlenül a telefont hadonászás közben, de elkaptuk, ő meg bocsánatot kért.

A koncert végül állati jó volt, és még levegőt is kaptunk - bár az egyetlen szépséghibája az volt, hogy késtek, emiatt nem csak nekünk, hanem elég sokan előbb otthagyták az utolsó egy-két számot. Mi speciel csak a búcsú-gitárnyúzásról maradtunk le, viszont így alig voltak a ruhatárnál, ahonnan gyorsan ki tudtuk venni a cuccainkat és mehettünk a metróhoz. A vonatot is elértük, helyünk is lett, még vizet is tudtunk magunknak venni a vonat indulás előtt, szóval a hazaérkezésünkkel semmi gond nem volt. Hajnal egykor ért be a vonat, haza taxiztunk, majd bedőltünk az ágyba, mint két fa. :D

Piszkosul fárasztó napunk volt aznap, de maximálisan megérte - leszámítva a buta és/vagy drogos fazonokat. Őket innen is csókoltatom.

Ó, na végre!

2014. 11. 11.

Tisztelettel, becsülettel jelentem be eme rövidke bejegyzés keretei között, hogy a mai naptól kezdve dolgozó nő vagyok! :D Sőt, még jobb, ma a másfél órás hivatalos felvétel és körbemutatásom idejére már kaptam fizetést. Mármint nem kézbe, de a jelenléti ívemen szerepel, és a menedzser is mondta, hogy arra az időre pénzt kapok! Szóval királyság. :D

A képen az új egyenruhám látható - habár egy kicsivel nagyobb, mint kéne, de ez a legkisebb, úgyhogy nem igazán tudok mit kezdeni vele. Ez az a pillanat, amikor visszasírom, a régi egri teszkós hobbivarrógépem... habár nem igaz. Azt inkább nem sírom vissza, túl sokat ritkított a hajamon a kezelhetetlen... nos... teszkósságával.

Na, de, a lényeg a lényeg, hogy munkám már legalább van! :D

A szállással már kicsit rosszabbul állok, tegnap már ingatlanközvetítő irodába mentem, mert interneten annyira nem találtam semmit. Nem csak jó szobát... semmilyet. Aztán amikor beléptünk az irodába közölte az ott dolgozó nő, hogy egy darab szobát sem tud mondani, mert az elmúlt egy hónapban megtelt a város, és ha van néhány új hirdetés, szinte mindre egy napon belül lecsapnak... Mondjuk ezt mi is észrevettük, de eszembe nem jutott volna, hogy telítődött a város.~ Szóval a szoba kereséssel kicsit hadilábon állok - habár éppen egy perce válaszoltam sms-ben egy új hirdetőnek, Jasonnek, aki remélem, hogy azt válaszolja (újra), hogy reggel óta még mindig elérhető a szoba, és hogy a héten költözhetek is. :'D *kérlekkérlekkérlek* Ha ez bejön, mind a ketten tudunk költözni, mert dupla szoba. *-* Úgyhogy így vagyunk, reménykedünk, és várom a csodát a hirdetések között, hogy az egyiket még nem stoppolja le valaki az előtt, hogy én megtenném ugyanezt. :'D

Nos, ennyi lenne az én rövid helyzetjelentésem az elmúlt napokról. Köszönöm, hogy elolvastad! :)

Happy Pepero Day!

 

Döcögős kezdet

2014.10.28.

Hosszú hiatus után végre újra jelentkezem.

Az igazság az, hogy nem volt kedvem blogolni az elmúlt másfél hónapban. Egy másik bloggal foglalkoztam, ami jelenleg jobban lekötött, ezt pedig addig bedugtam a fiókba. Különben sem történt annyi érdekesség, amiről heti szinten beszámolhattam volna, szóval nem igazán éreztem szükségét.

De most van mit mondanom. Jöttem helyzetjelenteni, mert hála a jó égnek, van, aki aggódik értem. ♥

Az elmúlt egy hét alatt felgyorsult az idő. A pakolás nagyon sok szabadidőmet felemésztette, rengeteget kellett agyalnom azon, hogy mi az, ami kelleni fog a távoli Angliában, és mi az, ami otthon maradhat - és mi az, amit jóanyám majd utánam postáz valamikor az elkövetkezendő hetekben egy naaaagy-nagy dobozban.

Végül nem bírtam ki, és összeszedtem a legszemélyesebb apróságaimat, amikre egyébként nem nagy szükségem van, de megnyugtat a jelenlétük. Fényképalbum, picike porfogó szobrocska, ésatöbbi. Plüsst is hoztam, egyszerűen van pár olyan plüssöm, ami bármilyen szobát otthonossá tud tenni számomra, és ennyire távol az otthonomtól szükségem van egy kis otthonos-érzésre. Hülyeség vagy nem, de rajtam ez segít.

A másik valószínűleg sokak szerinti hülyeség, hogy majdnem több könyvet hoztam, mint ruhát. Sőt, a nagy dobozomban is lesz pár könyv, de még rajzfüzet is. Lehet, hogy hülyeségnek gondoljátok, mert a könyvet nem lehet felvenni egy hideg téli napon, de én úgy közelítettem meg a kérdést, hogy ruhát itt is tudok venni, magyar nyelvű könyvet pedig nem. Én pedig rajongok annyira a magyar nyelvért, hogy ezt ne tudja semmilyen angol nyelvű kiadvány helyettesíteni. Sajnálom, ilyen vagyok: borzasztó hazafiatlan, és nem kötődöm az anyaföldemhez, de a magyar nyelvért ölni tudnék. Na bumm, ilyen idiótáknak is kell lenni a Földön.

A bőröndbe szórva a könyveim, amiket nem akartam otthon hagyni.
Csak megjegyzem, hogy a mappában is könyvek vannak. :'D

A bőröndbe pakolás művészetét egy magasabb szintre emeltem múlt hét pénteken. Meggyőződésem az a tény, hogy abba a bőröndbe még lehet pakolni, amit ráülés nélkül be tudsz zárni. Ez nem vet fel kérdést, ez így van. Aki nem hiszi, próbálja ki.

A mostani bőröndömnél is így jártam el, és láss csodát: annyi cuccot pakoltam bele, mint még soha. Ez egy közepes méretű bőrönd, amibe kb. húsz kilót lehet pakolni - na, most nekem sikerült ebbe is belenyomni huszonöt kilót, annyira betetriszeztem a dolgaim a legapróbb helyekre is. És mielőtt bárkiben fura kérdések merülnének fel: nem, nem csinálom össze magam egy huszonöt kilós bőröndtől. Nem mondom, hogy vígan cirkálok vele, de képes vagyok közlekedni egy ilyen böhömnagy tartozékkal is. Aki nem bír megmaradni a seggén és folyton utazna, az tanuljon meg bőröndöt cipelni is. ;)

A nagy utam végül október 25-én volt. Reggel nyolc-fél kilenc között indultunk a reptérre, hogy mindenre legyen bőven idő. Tíz után már ott voltunk, becsomagoltattuk a bőröndömet, hogy ne essen baja, aztán megvártuk a Mesi-féle delegációt. Csak Bella néni jött vele, és Cinti is volt olyan aranyos, hogy kikísérjen minket, úgyhogy őt innen is cuppantom megint. :)

A felszállás előtt történt némi probléma, ugyanis Mesinek nem volt beszállókártyája, csak repülőjegye. Nem, a kettő nem ugyanaz. Idefelé elfogadták a pdf formátumú repülőjegyet is neki, de visszafelé csak a kinyomtatott vagy digitális beszállókártya volt jó, amit voltak olyan kedvesek tizenháromezer "aprópénzért" kinyomtatni neki...~ Az, hogy a neten csak háromezret írtak, nem hatotta meg őket különösebben. Fizetsz, vagy integethetsz a járatodnak, amin rajta kéne ülnöd. Választhatsz.

Szóval, ha bárki repülni szeretne, nagyon alaposan nézzen meg mindent, és ha digitális beszállókártyát akar, akkor lehetőleg még előző nap csekkoljon be otthonról (mondjuk én egy hónappal előre becsekkoltam), mert ilyen csúfos vége lehet a dolognak. Szóval beszállókártya, nem repülőjegy.

Miután ezen a ronda közjátékon túlestünk jött a könnyes búcsú, aztán mehettünk a letapogatós ellenőrzésre. Mondjuk engem most nem tapogattak le, úgy néz ki, nagyon ügyesen öltöztem, mert a kapu sem csippantott be a nadrággombomra. Utána felöltöztünk, visszapakoltuk a cuccainkat a táskába, és egy rövid leülés után mehettünk is beszállni. Nem sok időt hagytak nekünk pihengetni meg szétnézni, így is elég hátul sikerült felszállnunk, és egy jófej csajszinak köszönhetjük, hogy sikerült egymás mellé ülnünk. De legalább sikerült.

Most jobban féltem, mint legelső alkalommal, mert mondhatni nem voltam a helyzet magaslatán egészségügyileg. Csütörtökön még az ügyeleten voltam, kaptam egy bitang antibiotikumot a legjobbkor érkező mandulagyulladásomra (úgy kell elképzelni, hogy nem ritka tünet, de még sikoltozni is lehet tőle... anyával visítva röhögtünk ezen. :'D). Felszálláskor és leszálláskor előfordulhat, hogy rosszul lesznek az emberek, eléggé meg tudja terhelni a szervezetet a nyomáskülönbség meg a stressz, erre én beültem oda alacsony vérnyomással, "begyógyszerezve", női bajokkal, folyamatosan beduguló orral, köhögési rohamokkal, és világi stresszel a költözésemet illetően... nem túl jó kilátások. Szóltam is Mesinek, hogy ha nagyokat sóhajtozok, vagy ütögetni kezdem a karját, akkor éppen ájulok és pofozzon fel, vagy csináljon velem valamit. Természetesen még vizem se volt, mert így is későn szálltunk fel, és nem volt idő bemenni a mosdóba. Szóval remek kilátásokkal indultam útnak, aminek az lett a vége, hogy nem történt semmi. Egyáltalán semmi. Amikor az embernek annyi baja van, hogy már nehéz számon tartania őket, akkor már nem történik semmi... xD Csak a fülem pattogott a lényomáskülönbségtől, de ennyi. Azért bármilyen nehezen is indult, legalább ebben az egyben meg lettem kímélve.
Habár - ha már a betegségeknél tartunk - hoztam magammal annyi gyógyszert (a bőröndömben és a hátizsákomban is), hogy attól féltem, kipakoltatják velem az egészet. De nem tehetek róla, nagyon utálok gyógyszert szedni, de vannak alkalmak, amikor csak az segít az elcseszett emésztésemen... próbálok nem igazi gyógyszert szedni, és inkább helyettesítem "gyógyhatású készítménnyel", ami talán egy fokkal természetesebb, mint a teljesen szintetikus gyógyszerek, de sajnos csak ezekkel a szarokkal vagyok képes túlélni. Aztán amint kitalálom, honnan tudnék gyógynövényeket szerezni, átállok arra.

Az úton egyébként nem történt semmi egetrengető dolog, de valamiért kerültünk a holland légtér felé - mi azt gyanítottuk, hogy a belga légtér fölött túl nagy volt a vihar, és a pilóta inkább tíz perccel tovább repült. Meg valamiért baromi sokáig tartott, míg leszálltunk, már vagy fél órával leérkezés előtt elkezdtünk ereszkedni... az is lehet, hogy több, mert már elég korán elkezdett pattogni a fülünk. Sebaj, leszálltunk, felváltottuk a pénzünket, aztán várakozás és tolongás nélkül sikerült hozzájutnunk a bőröndjeinkhez. Amikor legutóbb mentem mozdulni nem lehetett, és legalább húsz percet kellett várni, mire egyáltalán felbukkantak a budapesti csomagok, mert előtte valamelyik másik gép csomagjai keringtek újra és újra... Most nem volt ilyen, pikk-pakk megtaláltuk a cuccainkat, még rohangálni is tudtunk ott, ahol legutóbb olyan tolongás volt, mint valami koncerten.

Utána a buszra vártunk egy jó ideig, de a vonatra átszállásnál már nem volt sok időnk. Éppen csak megvettük a jegyet, és már mehettünk is a vonathoz, mert öt perc volt indulásig.

A vonaton teljesen leépítettük magunkat agyilag, már alig vártuk, hogy végre Rugby-be érjünk, de közben tartottunk is tőle, mert úgy két kilométeres bőröndtúra várt ránk... Mesi húsz kilós csodájával és az én huszonöt kilósommal kész élmény lett volna... Úgyhogy amint leszálltunk a vonatról arra a döntésre jutottunk, hogy egyikünk anyja sem hülyét nevelt, és egy ezresért hazahozattuk magunkat taxival~ :'D

A vicces rész akkor következett igazán, amikor ideértünk. Felnyitottuk a három bőröndöt, amiben a cuccaink voltak (a két mostanit, meg az én előzőmet), előkaptunk mindent, amire szükségünk volt aznap este, elmentünk bevásárolni, főztünk kaját, aztán feljöttünk, és masszív fejfájással fél tízkor békés álomra szenderültünk. Idejét sem tudom már, mikor feküdtem le utoljára fél tízkor... Majd csekély tizenegy óra alvás után felkeltünk, hogy egy egész napos takarítást eszközöljünk - bár a szobánk csak ma, három nappal érkezés után néz ki igazi szobának, ami eddig csak egy atomtámadás helyszínének nézett ki. Nem tökéletes, de elfogadható annyira, amennyire egy egy személyes szobát el lehet fogadni, amiben éppen ketten laknak. És végre már én sem bőröndből öltözködöm, hanem szekrényből, ez is haladás. Szóval nem panaszkodom, de azért jó lenne egy saját szoba. :'D

Azzal viszont sajnos egyelőre nem haladtunk semerre... nincs valami sok lakáshirdetés, ami van, azokból is a felénél nincs megadva telefonszám (ne kérdezzétek, én sem értem), ahol pedig van, ott basznak felvenni... Egy volt, aki felvette, de ő meg közölte, hogy már kiadta a szobát, csak fent felejtette a hirdetést. Szóval remek a helyzet, fogalmam sincs, hol fogok még lakni, de itt nem lesz jó hosszútávon. Még Mesi egyik munkatársában bízok, ő azt mondta, talán tud egy kiadó szobát a közelben az egyik ismerősénél, de még az sincs lezsírozva... lehet, hogy már az sem szabad. Úgyhogy nem tudom mi lesz, de megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna - hogy édesanyám szavaival éljek. Szóval valami úgyis lesz, ha pedig olyan albérletet sikerül találni, ami nem tetszik túlzottan, legalább lesz még egy motivációm, hogy mielőbb elmenjek Birminghambe. :'D

De ez csak az egyik bökkenő. A tb-számom a másik. Szeptember 11-én voltam a tb-interjún, ahol azt mondták, hogy maximum hat héten belül kiküldik a számomat. Ez a hat hét október 23-án lejárt - tb-m viszont nincs. Tegnap felhívtam őket, hogy mégis mi a nagyságos úristenért nincs még a postaládában a szám, mire a nő tök lazán beköpte, hogy "Ja, azt még nem generáltuk...". Mikor megkérdeztem, hogy mégis mi a halálért nem, akkor meglepődött - nem értem, miért -, és összebullshitelt nekem egy olyan agyfasz választ, hogy hát, túl sokan voltak akkor, amikor én is, ezért nincs kész. Ja, voltak ott rajtam kívül talán még hárman is... kész tömeg. De egyébként is: meghatároztak saját maguknak egy elég hosszú időtartamot egy nagyjából fél órás, vagy annál is rövidebb procedúrára, akkor mi a lószarért nem tartják magukat hozzá? Nem én mondtam nekik, hogy "De hat héten belül készen legyen ám, mert lesz nemulass!", hanem ők mondták, hogy max hat hét. Akkor az a hat hét ne nyolc meg tíz, meg akármennyi legyen, hanem kibaszottul hat!

Az a baj, hogy anélkül a szám nélkül semmit nem tudok csinálni... gyakorlatilag még most is turista vagyok, pedig dolgozni jöttem... Nem tudok bankszámlát nyitni, nem tudok telefonszámlát igényelni, nem tudok erkölcsi bizonyítványért folyamodni, nem tudok semmilyen hivatalos ügyet intézni, ami kéne ahhoz, hogy dolgozni tudjak! Ma találkoztam a főnökkel, kérdezte, hogy mikor tudok kezdeni, és meg nem tudtam jobbat mondani, csak azt, hogy leghalványabb fingom sincs, kérdezze a tb-irodában, hogy mit pöcsölnek ennyit egy számon.

Hihetetlen, komolyan... Annyira felbasz, mert így később tudok munkába állni, vagyis kevesebbet dolgozok, amiért kevesebb fizetést kapok, és baromira nem lesz elég arra a pénz, amire kellene. Persze, van még az előző munkahelyemről pénzem, meg anyáék kisegítenek, ha szükségem van rá, sőt Mesi is ad kölcsön, de attól még maga az ELV rettenetesen idegesít... És pont az volt a titkos félelemem, amit direkt nem mondtam el egyáltalán senkinek, hogy majd pont az enyémet felejtik el és nem csinálják meg. Erre mi történt? Pont az enyémet felejtették el és nem csinálták meg...

Tehát lényegében potyára utaztam ide szombaton...Mivel mondhatni részben azért is jöttem vissza most, mert naivan azt gondoltam, hogy a hat hét az tényleg hat hét - álmodj királylány.

Rugby School

Na, de nem keseredünk el, majd lesz belőlem is valami - ha más nem, elrettentő példa, szokták mondani. Bár remélem, az pont nem lesz. Viszont addig, amíg tb-szám híján semmit nem tudok kezdeni magammal, addig készülök a szombati Halloween bulira, ahová a jövendőbeli főnököm hívott meg. Úgy leszek "céges bulin", hogy még fel se vettek~ :'D

Mesikével nagyon szépek leszünk mindketten, már megtettük az első lépéseket a "hogyan tanuljunk meg minél undorítóbb műsebet csinálni" tanulási folyamaton, és én lettem az első áldozat. A remek, művér híján rúzzsal készült műsebemet már láthattátok, de az utána készült még remekebb képet, ami a leszedésekor készült, azt nem~ :P

A legelső próbálkozás

És az eltávolítása - aszonggya "Ó"! :D

Szóval így teltek eddig a napjaim - takarítással és trollkodással. A gépemet is tegnap délután tudtam először bekapcsolni, de akkor sem voltam képes semmi produktívat csinálni. Habár a biológiai órám mínusz két órában van, és még nagyon nem sikerült belerázódnom a dolgokba... egyébként is bajban vagyok mindig az idővel, de jelenleg csak azt tudom megkülönböztetni, hogy éjszaka van-e, vagy nappal. De majd belejövök. Karácsonyra biztosan~ :D

És Rugby-ben is van retro telefonfülke!
Habár használaton kívül, de van. :D

25-én pedig volt néhány oldalmegjelenítésem. Bárkinek is jutottam eszébe és nézett be ide, csókoltatom. :)

Boldog születésnapot nekem!

2014. 09. 20.

Megmondom őszintén, a tegnapelőtti születésnapomat jobban vártam az eddigiek közül bármelyiknél. Vártam a tizennyolcat, bár tizennyolc évesnek lenni nem volt egy nagy wasistdas. Lehet, hogy valakinek különleges volt, nekem nem volt másabb a többinél. Még érettségizni is tizenkilnec évesen mentem.

A huszonegyet nagyon vártam, és imádtam is huszonegy évesnek lenni. Habár Niki sokat mondogatta, hogy ő nagyon nem szeretne túladni ezen a koron, nem értettem, miért. Mivel lehet rosszabb huszonkettőnek lenni, mint huszonegynek? Nem sok különbség van, ugyebár... Aztán rájöttem arra, amit Niki megérzett: huszonkét évesnek lenni szar.

Talán nem mindenkinél van így, sőt, biztosan nem, de ha általánosságban belegondolunk egy átlagos fiatal életébe, szerintem ott rejlik a válasz. Érettségi után sokan főiskolára, egyetemre mennek, akik ezt a kört passzolják, azok gyakran szakmát tanulnak, ahogy én is tettem. Két-három évig eltart az ilyesmi, és a legtöbb fiatal - aki nem tanul még tovább - általában huszonkét évesen tart azon a szinten, hogy kikerült az iskolapadból, és meg kéne keresnie a helyét a munka világában. Vannak akik ebben a korban még a szakdolgozata, államvizsgája, és egyéb felsőoktatási kötelezettségeire készülnek, nekik ezek a remek élmények vagy tolódnak, vagy ami még rosszabb, keverednek, ha a főiskola mellett még dolgozni szeretne az illető.
Magyarországon a munkavállalás, főleg pályakezdőként kész tragikomédia. Ezt még tetézhetem azzal, hogy szeretett Nógrád megyénkben ez fokozottan igaz. Ha nincs ismerősöd valahol, ahol szökőévente egyszer éppen üresedés van, mert kirúgtak valakit, vagy felmondott a féltve őrzött munkahelyéről (olyat nem is mondok, hogy nyugdíjba ment, mert felénk nem gyakori a "boldog nyugdíjas évek"), akkor az ismeretséged kapcsán - és persze ha a Munkaügyin keresztül támogatható vagy - talán felvesznek pont téged a munkahelyért tolongó (többnyire) pályakezdők közül. Baromi kevés olyan mázlista van, mint én az előző munkahelyemmel: engem megkerestek a munkalehetőséggel, valamilyen csoda folytán a munkába még belegebednem sem kellett, nem úgy, mint sok pályakezdőnek.

De az a csoda is csak három hónapig tartott. Nincs mese, munkát kéne keresni... be kéne állni a sorba, és segget nyalni a főnöknél az ismerősön keresztül, hogy valamelyik szupermarketbe felvegyenek ötvenezerért polcot pakolni. Vagy ha igazi fizetésre vágysz, mehetsz Sopronba erotikus masszőrnek. Köszönöm, ebből nem kérek.

Félreértés ne essék: nem nézem le, akik ennyiért dolgoznak, sőt az erotikus masszőröket sem nézem le. Mindenki úgy él meg az országban, ahogy tud, vagy éppen akar, elvégre dolgozni mindenkinek joga van, csak lehetősége nem biztos, hogy van jobb munkahelyre. De én az országon kívüli megélést választom.

Visszatérve a témához: ezen mentem keresztül én is az elmúlt egy évben, amióta kiszabadultam az iskolapadból. De ez a kisebbik probléma, ami személy szerint engem érint. Szerencsére a szüleim nem tettek ki itthonról, hogy most már éljek meg, ahogy tudok - ha így történt volna, gyanítom, hogy most éppen én is erotikus masszázsban részesítenék valami kéjsóvár osztrákot, hogy ki tudjam fizetni az albérletet. Ilyen téren piszok mázlistának nevezhetem magam, mert a mai napig nem kell nélkülöznöm, ami sajnos a magyar valóságban luxusnak számít.

De mindezt leszámítva is elásnám a föld alá az elmúlt egy évet, ugyanis a huszonkettedik életévem egy stagnáló kozmikus katasztrófa volt.

Oké, talán ennyire nem volt drasztikus a helyzet, de tekintve, hogy a tizenkét hónapból kilencet a depresszió különböző szakaszaiban töltöttem... így már világos. Részletezni nem szeretném, de nem a munkanélküliség, vagy a kilátástalanság miatt voltam magam alatt.

Alig vártam a mai napot. Nem mintha varázsütésre minden máshogy lenne, csak azért, mert Szilvike egy évvel idősebb lett, hanem mert ez számomra szimbolikus jelentésű esemény. Vége ennek a borzalomnak, kimásztam a depressziómból, összeszedtem magam, és végre azt érzem, hogy telve vagyok világmegváltó energiával. Nem az egész világot fogom megváltani, csak a saját világomat. Arra bárki képes, és végre én is érzem ezt a képességet magamban. Szerencsére a kitörési lehetőség is ott áll a küszöbön, úgyhogy nincs, ami visszatartson.

Huszonhárom évesnek lenni király lesz, tudom. Akkor is, ha beteg embereket kell majd ápolnom, vagy takarítanom, esetleg pincérkednem valahol. Ez akkor is király lesz. Tele vagyok tervekkel, tanulni akarok - persze nem iskolában, naná, hogy nem -, fejleszteni akarom magam, jobb akarok lenni egy csomó dologban. Például meg kell tanulnom főzni. És edzenem is kell, hogy bírjam a hajtást. És írni is akarok, és az oldalammal foglalkozni, és angolul meg koreaiul tanulni. Festeni, fenntartani a barátságaimat, és még egy csomó mindent, ami csak a csövön kifér!

Élni akarok.

Nem tengni-lengni, mint azt egy éven keresztül csináltam. Élni, mint huszonegy évesen, vagy még annál is intenzívebben. Huszonhárom évesen nem akarok mással foglalkozni, csak magammal, és a saját kis életemmel. Nem igazán kell pasi sem egyelőre, köszönöm a kérdést, jelenleg van elég dolgom párkapcsolat nélkül is.

A huszonharmadik életévem rólam és a barátaimról fog szólni - és arról, hogy meg kell tanulnom igazán élni, hogy ez az érzés, ez a filozófia ne csak egy évig tartson, hanem idős koromig. Aktívan akarok élni. Úgy igazán.

Mivel újévkor szinte soha nem fogadok meg semmit, ezért most a születésnapi fogadalmamat olvashattátok. :)

Köszönöm a figyelmet!

Saját készítésű sushi-torta,
hogy a neves napon is kerüljön valami az asztalra ;)
(Csak bátyám vállalt be egy "szeletet" belőle :D)

U.i.: A felköszöntéseket pedig nagyon szépen köszönöm mindenkinek! ♥

Birmingham

2014.10.28.

Büdös troll leszek, mivel annyira sokáig halogattam a birminghami beszámolómat, hogy már azt hihettétek, hogy elfelejtettem, pedig csak nem volt kedvem blogolni. Úgyhogy most betrollkodom ezt a bejegyzést a szeptemberiek közé~ :'D

The Bull Ring

Birmingham állati jó hely.

Nyüzsgő, pezsgő nagyváros, a világ minden tájáról vannak ott emberek, és emiatt nem éreztem magam kívülállónak. Senkit nem zavart, hogy amerikaias kiejtésem van, és az egészet áthatotta a "békés egymás mellett élés" hangulata, ami megmondom őszintén, számomra sokkal szimpatikusabb, mint a falun jellemző "a szomszéd jobban tudja, mit csinálok, mint én magam" és a "mindenki ismer mindenkit, és ásd el magad, ha te nem"-jelenség... Bocsi, de nem szeretem, amikor majdhogynem idegenek belemásznak az életembe, és elvárják tőlem is, hogy én is belemásszak másokéba. Minek foglalkozzak olyan emberek életével, akihez semmi közöm, és nem is akarom, hogy legyen? Van nekem sajátom, inkább abba fektetek energiát, mert más abba úgyse fog.

Szóval: tetszett az az egynapos birminghami túra. Habár nem sokat láttam belőle, mert csak a belvárosban sétáltunk (de ott elég sokat), felfedeztünk pár helyet, be is mentünk pár helyre, és összességében jól éreztük magunkat Mesivel.

Amiért viszont valójában mentünk, az a tb-számom igénylésének ügye volt Birmingham valószínűleg legrondább épületében. Féltem tőle, hogy majd valami bunkó ügyintézőt kapok, ráadásul a nevemet nem jól írták le, amikor Mes az időpontot kérte tőlük telefonon - el is írták, ráadásul megcserélték a vezeték- és a keresztnevem, úgyhogy nem indult valami könnyen a móka, mert először azt se vettem észre, hogy szólítanak. De ez után már nem volt probléma (leszámítva, hogy a kamu augusztus 30-i érkezésem helyett sikerült 13-at bediktálnom nagy izgalmamban... xD), tíz perc alatt megvolt minden, aztán vígan távozhattunk várost nézni.

Vettünk pár apróságot, mint póló, fülbevaló, és hasonló mütyürök, aztán beültünk kajálni egy francia étterembe. Eredetileg a répatortát akartuk megkóstolni, de épp kifogytak, úgyhogy inkább ettünk rendes főtt kaját. Mondjuk nekem nem sok válogatási lehetőségem volt, mert összesen kétféle étel volt az egész étlapon, amiben nem volt semmi, amire allergiás vagyok, és mivel a sóban kisütött halat utálom (csodálom, hogy van egyáltalán valaki, akinek az ízlik), ezért ennél az oliva-szószos, csirkemájas valaminél maradtam:

A látszat ellenére nagyon finom volt,
amolyan "megenném máskor is"-finom.

Találtunk egy "BubbleTea" teázót is, aminek nagyon megörültünk, mert mindketten imádjuk a bubuteát. Aki nem tudná, mi az: gyümölcstea, az alján nagy, pukkanós gyümölcs-szerű bogyókkal, ami leginkább a szőlőre hasonlít, és ezeket vastag szívószálon tudod felszívni, és kipukkan a szádban. Tök jó. :D

Japán találmány, mint az összes hasonló őrültség.

Szóval találtunk egy ilyen teázót a belvárosban, meg is látogattuk kétszer. Aztán egy fekete lány random megállt előttünk, és megkérdezte, hogy honnan szereztük, mert ő még ilyet nem vett a városban - mi meg azonnal belebotlottunk, amint elindultunk a sétálóutcán. :P Sebaj, az ő napját is szebbé tettük. :D

A városnézésen láttunk néhány fura fazont is... Talán ismerősek lehetnek~

 Szeretünk, cosplay~ :'D

A lábainkat nem kíméltük, jó pár kilométert lekutyagoltunk a városban, másnap alig bírtunk lábra állni. De azért izgalomból is kijutott nekünk rendesen, nem tudtuk, hogy jó vonatra szálltunk-e, úgyhogy az a nagyjából fél óra vonatozás kész rémálom volt - amolyan kínomban-nevetek-rémálom. Végül kiderült, hogy nincs olyan, hogy jó vonat, vagy rossz vonat, csak egyféle vonat van, és az megáll Rugby-ben, úgyhogy felesleges volt a para, de azért jót röhögtünk, amíg erre rájöttünk. :'D

Living in Paradise

Üdvözletemet küldöm mindenkinek Angliából.

Mielőtt valaki leszúrna, hogy ennyire el vagyok szállva a helytől, hogy egyenesen a Mennyországnak nevezem: hát az téved. Ugyanis a cím arra utal, hogy a Paradise Street-en lakom. Így mindjárt tisztább a kép, igaz? ;)

Habár lassan már hazafelé megyek, de eddig nem volt időm blogolgatni, ami szerintem jó jel. Mondjuk a délutánok többségét egyedül töltöttem, de vagy elfoglaltam magam valamivel (anime nézéssel ^^'), vagy Karolával jártuk a várost. Most már egész jól eltájékozódom a belvárosban, amiről meg kell említenem, hogy nagyon szép - mindenhol tipikus vörös téglás épületek vannak, és mind nagyon rendben van tartva. Úgy néznek ki, mint az angol filmekben a tipikus városok.

De ha egyetlen szóval kéne jellemeznem Angliát, akkor a keskeny szóra esne a választásom.

Valami szörnyű, hogy mennyire nincs hely ezen a helyen, pedig... az angolok is rajonganak annyira a szemét kajáért, amennyire az amerikaiak, úgyhogy elég szépen megtermett, terebélyes emberfajzatokkal is találkoztam már a keskeny járdákon, a keskeny zebrán, a keskeny buszmegállóban... ráadásul nagyon szeretnek mindennek a közepén menni, nehogy ki tudd kerülni őket :'D

Íme, egy gyönyörű példa: még a buszmegálló "ülőkéi" is csak fenéktámasztékok errefelé. Mondjuk mellette szóljon, hogy ezen nemigen alszik egy csöves sem.

Keskeny seggtámasz a keskeny buszmegállóban
- rajta egy keskeny Mesivel :'D

Ezek egyébként nem zavaróak, és gyorsan hozzájuk lehet szokni, de egy dolgot viszont nem tudok megszokni: a közlekedést. Folyton azon rettegek, hogy ha lelépek az útról, mikor csap el egy kocsi jobbról, amikor én balról számítok rá. Pedig hat éve voltam már Angliában az iskolával, de akkor még nem volt jogosítványom, és sokkal gyorsabban megszokta a szemem, hogy az autók a másik oldalon mennek, mint otthon - most, hogy már négy éve vezetek, valami rettenetes módon zavarban vagyok a fordított közlekedést illetően. És én még gondolkodtam azon, hogy leteszem a jobboldalas jogsit... ezt az ötletet örökre elvetem, mert valószínűleg az első kanyarban ripityára törném a kocsit~ :'D

Viszont, ha a megszokásnál tartunk, akkor a nyelvvel most már egész jól állok. Mikor ideértem, a felét nem értettem annak, amit a főbérlőnk beszélt... pedig én igyekeztem felkészíteni magam a brit akcentusra, néztem pár filmet, meg hasonlók, de... úgy néz ki, az közel sem volt elég. ^^' Mindennek a tetejébe többen megkérdezték, hogy amerikai vagyok-e, tehát ez a brit akcentusos dolog távolról sem jött be... xD De hát na, mit lehet tenni, amikor már általános iskolában is amerikai angolt tanított a tanárnő? Azt nem olyan könnyű csak úgy pikk-pakk átírni a fejemben~ :'D
De már elhatároztam, hogy jobban rá fogok feküdni a témára, és mivel otthon nincs munkám, ezért belekezdek valami brit sorozatba, hogy mire visszajövök ne kelljen újra elölről kezdenem a megszokást. Ha mázlim van, még ügyesebb is leszek, mint amilyen most vagyok, ami nagyon jó lenne, mert előfordulhat, hogy a megérkezésem után nem sokkal dolgoznom kell. Még semmi sem tutira biztos, de már beszéltem a főnök-jelöltemmel az idősek otthonában, ahová segédmunkásként felvenne, és ehhez nem kell más csak én meg a tb-számom, amire sajnos még várni kell, mire kiküldik, de tegnap már intézkedtem az ügyben Birminghamben. Majd arról is írok a következő bejegyzésben, de az ott történteket már nem zsúfolom be ide.

A munkára visszatérve: nem tudom, milyen lesz, abban viszont biztos vagyok, hogy fizikailag megterhelő - ami kicsit kínos, mert néha azt érzem, hogy egy tál puding fizikai erejének a szintjén állok... ^^' Persze ezt cáfolja, hogy a 24 és fél kilós bőröndömmel tök királyul elboldogultam idefelé, úgyhogy ennyire nem vagyok reménytelen, de már felírtam a To do list-emre, hogy bizony-bizony formába kell hozni a seggem, ha bírni akarom a menetet~ :P Még ha ezt a munkahelyet ott is hagyom, máshol is talpalni kell majd, szóval ez mindenféleképpen szükséges lépés. Különben se legyek már olyan, mint egy puding, fiatal vagyok én még ahhoz, hogy plöttyedt legyek. Még ha nem is vagyok, de nem is akarok az lenni. Azzal még vagy harminc-negyven évig ráérek :D

Van egy pár dolog azon a To do list-en, el se merem mondani mennyi minden, és hogy ezek mennyire különböznek egymástól. Nagyon nem fogok unatkozni otthon sem, elláttam magam elég feladattal. De én így szeretem az életet, ha zajlik, és ha egy mód van rá, jobb szeretem én magam eldönteni, mi történjen benne, mintsem hogy sodródjak az árral. Szeretem azt mondani magamról, hogy lusta vagyok, de ezt már sokszor bebizonyítottam, hogy ez valójában nem igaz. Lusta ember az, aki semmit sem akar csinálni - én nagyon sok dolgot akarok, csak ez nem mindig ugyanaz, mint amit csinálnom kéne. ^^' De nagyon szoktam igyekezni ilyen téren is. :'D

Összefoglalva a tapasztalataimat: szeretek itt lenni. Nem jobb, vagy rosszabb, mint otthon, de sokkal másabb. Az emberek kedvesebbek, és például a közutakon is kevesebb elmebeteg dudálást hallok, mint otthon, ami nagyon tetszik, mert az otthoni hajsza a létminimumért már nagyon stresszel, gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. De az is igaz, hogy az angolok nem tudnak főzni, úgy meg főleg nem, ahogy a magyarok. ;) Habár Mesi állítása szerint a főbérlőnk, Lynne tud, de a nagyja borzalmas szakács. Én ebben még nem vagyok jártas - ejnye-bejnye, de még a fish&chips-re sem kerítettem sort. De azt tudom, hogy tegnapelőtt főztem életemben először főttkukoricát, és Lynne azt mondta, hogy sokkal finomabb, mint az ő grillezett kukoricájuk. Sőt, a zsíros kenyérre, amit köztudottan csak a magyar ember bír elviselni, még arra is azt mondta, hogy finomnak hangzik. Ilyet én még külföldi ember szájából nem hallottam. :D

Sétatúra a város mellett Mesivel és Lynne-nel

Nos, röviden összefoglalva ennyit akartam mesélni az ittlétemről, leszámítva tegnapi a birminghami kiruccanást, azzal még tartozom.

Most pedig elköszönök, mert Karolával újabb sétára indulunk a városban. A napos ég legyen velünk, ugyanis eddig egy csepp eső sem esett, amióta itt vagyok, és ez így is maradhatna, amíg el nem megyek. Vicces, mert amikor hat éve jártam Angliában, akkor sem esett egy percig sem az eső. Lehet, hogy valami esőűző csodalény vagyok... vagy csak piszok mázlis. :D

Elköszönök, sziasztok!

Üdv, szeptember

2014. 09. 01.

Szeretem ezt a hónapot, főleg most, hogy még az iskolakezdés miatt sem kell utálnom. Szerintem nagyon szép időszak, ráadásul ebben a hónapban születtem, naná, hogy szeretem. :)

Habár sok mindenre nem készülök idén szeptemberben, de a külföldre látogatásom mégiscsak most fog hamarosan megtörténni. A bőröndömet már napokkal ezelőtt előszedtem, mert nem bírtam magammal, és elkezdtem az olyan cuccaimat belepakolni, amikre már idén ősszel nem lesz itthon szükségem. Már kezdek izgulni is, de az a pozitív izgalom van bennem, mert érzem, hogy még ha piszok nehéz is lesz, pozitív irányban fog megváltoztatni ez a nagy környezetváltás. Most egyedül a repülőút miatt izgulok egy kicsit, de ott sem attól félek, hogy utazás közben légörvénybe kerülünk, vagy lezuhanunk, vagy ilyesmi... én a jegyvásárlástól, a becsekkolástól, meg a többi ilyen reptéri intézkedéstől tartok, hogy ugyan mit fogok elcseszni. Nagyon bízom benne, hogy semmit, igyekszem majd jó alaposan utána nézni, de így is simán előfordulhat, hogy valamiről nem értesülök.

Persze van más dolgom is, mintsem hogy egész nap a bőröndöm tartalmát rendezgessem. Mondjuk egy rossz szavam sem lehet, mert mindegyik tennivalómat én kerestem saját magamnak. Minden társadalmi és magánéleti elintéznivalóm mellett van egy oldalam is, amivel az elmúlt időszakban mindig el vagyok maradva egy kicsit, van két blogom, amiből az egyik ez. A másik másmilyen témájú lesz, de az még csak készül, jelenleg elég kezdeti stádiumban van. A régi írói segédanyagomat dolgozom át, aminek 'Kreatív írás' lesz a címe.

Most így néz ki, természetesen azt a sok-sok üres oldalt sok-sok szöveggel fogom megölteni. Lesz nekem mivel foglalkoznom. :D

És nem hagyhatom ki a három hónapja elkezdett, döcögősen haladgató új történetemet sem. Úgy szeretném írni, de annyira nem akar megszületni. A héten jutottam el arra a szintre, hogy találtam neki igazi címet! Még egyszer mondom, közel három hónapja kezdtem bele~ :'D Eddig ideiglenes címmel élt szegény, de most már van rendes neve, úgyhogy igazán megszülethetne ez a gyerkőc is.

Persze a rajzolást sem hanyagolhatom el most, hogy végre kezdünk visszatalálni egymáshoz, szóval a héten is rajzoltam egyet. Tetszik, mert az arca hasonlít, és az árnyékolásra is sikerült végre rávennem magam, de sajnos csak a befejezése után jöttem rá, hogy a drágalátos modellemnek szélesebb vállat/mellkast rajzoltam, mint amilyen valójában van neki. Mondhatjuk, hogy görög istenesítettem "szegény" Taemint. Bár ha látná, ő biztos bóknak venné~ :'D

Grátisz-hír: a kiskutyámnak ezen a héten volt a negyedik születésnapja, augusztus 29-én! ♥ Hát nem aranyos ez a túlméretezett mopsz? :D

Nos, egyelőre nem is mesélek többet, most csak ennyire volt időm, és ennyit tartottam publikálás szempontjából fontosnak.

Mindenkinek szép hetet, és szép szeptembert!