Költözés és egyéb életformák

2015. 03. 04. - 08.

Annyiszor megénekeltem már, hogy költözni akarok és fogok is, annyira akartam, mert a korábbi helyen soha nem fértünk el rendesen. Ezt leszámítva szerettem ott lenni, de amikor négy hónapon keresztül állandó jelleggel nem tudsz kettőt lépni anélkül, hogy a szobatársadnak is szólni kéne, hogy engedjen el maga mellett... nos, nem kifejezetten kényelmes.

Ez a probléma a hétvégén megoldódott. Lakóhelyet váltottam, szerencsére nem is mentem túl messzire, viszont Mesit hátra kellett hagynom egy kis időre, ő maradt a régi szobában, míg nekem a repülő hozta az új szobatársam.

Lana - akit az igazi neve helyett ezzel a régi-régi becenévvel fogok emlegetni - szombaton kettő körül landolt Lutonban, úgyhogy a reptérről már az új házba jöttünk "haza".

A kicsomagolás és rendezkedés elég gyorsan ment ahhoz képest, amire számítottam, de ez nem azt jelenti, hogy gyorsak voltunk. Igazából sokat segített az is, hogy az én cuccaim már valamennyire rendezve voltak a bőröndökben, de ez elég kicsi segítség volt a teljes melóhoz képest. Kezdetnek például át kellett rendeznünk a szobánkat, mert túl sok helyet foglalt az ágy a szoba közepén - majd amikor lett egy kis helyünk Lana egy hiba nélkül kiborogatta az összes bőröndjét, hogy "Na, akkor pakoljunk!".

Az első nap, tehát szombaton csak az ő cuccai kerültek nagyjából a helyükre, de még másnapra is maradtak belőlük, majd amikor már az enyémek is előkerültek és lényegében a tökünk tele volt a pakolással elkezdtünk a rumli közepén fetrengeni, ahogy azt kell. Egy rohadt hiba nélkül.

Fura volt egyébként, mert négy hónapja heti szinten átestem egy-egy nagyobbacska rámoláson, hogy elférjünk Mesivel abban a lyuknyi szobában, de amikor a saját cuccaimat kellett volna elrendezni, akkor az időm felét azzal töltöttem, hogy le-fel járkáltam a kibontott és kibontatlan cuccaim között, és nem tudtam, melyikhez nyúljak először. Mit pakoljak először? Mi a legfontosabb, minek kell a legtöbb hely? Úgy éreztem magam, mintha életemben most költöztem volna először... Nagyon hülye érzés volt, meg kell hagyni.

Végül túltettem magam ezen a teszetosza hangulaton, és belekezdtünk az enyémbe is, majd hamar meguntuk mindketten, és inkább elmentünk bevásárolni, mivel néhány szelet kenyéren kívül semmink nem volt itthon (az is csak azért, mert előző este tarháltunk Mesitől). Úgyhogy kiürítettünk két kisebb bőröndöt (ergo modern banyatankot) és a nyakunkba vettük a várost azzal a szent céllal, hogy mi most bizony istenesen bevásárolunk.

Hozzátenném a történethez, hogy ezen a napon éppen vasárnap volt, és nagyjából négykor mentünk el otthonról. Nyilván minden bezárt, mire mi odaértünk, csak a kocsmák meg a vendéglők voltak nyitva, úgyhogy végül jól megsétáltattuk a bőröndjeinket, majd elvittük őket kávézni meg palacsintázni...

A vendéglőben Lana - aki történetesen vendéglátósként dolgozott, és továbbra is aként szándékozik - jó alaposan körberöhögte a vendéglátósokat és az angolokat egyaránt. Nagyjából tíz percig csak körbenéztünk és folyamatosan röhögtünk a butaságukon. Valami lenyűgözőek, de komolyan! Nekem a kedvencem egy harmincas nőci volt, akinek kellett a mustár. A mi asztalunkon történetesen volt egy, mivel a lusta személyzet ba.szott leszedni, de a hölgy úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlünk, hanem inkább felkutatta az étterem egy másik pontján a mustárt - majd amikor Lana megjegyezte neki, hogy innen is elvehette volna, nem lett volna gond, akkor a nő közölte, hogy: "Jaj, ő nem akarta, mert hátha szükségünk van rá..." IGEN! Nyilván mustárral szeretem az amerikai palacsintát! Sőt, még a tejeskávémba is szoktam néha nyomni egy kicsit, hogy karakánabb ízvilágot adjak neki...! XD (Azt a néni meg már végképp nem tudhatta, hogy nem is ehetek mustárt, de ez már lényegtelen igazából.~) Ekkorra már annyi emberen fogtuk a hasunk, hogy a hölgyet is leplezetlenül röhögtük ki a szomszédos asztalnál. :'D Nem szeretek másokon gúnyolódni, de tény, hogy az a szituáció olyan volt, hogy ahová néztünk, mindenhol történt valami olyan, ami rettentő abszurd volt. XD

Költözés terén viszont nem álluk valami jól. Mármint az új hely... nos... mit ne mondjak... Nem is maga a hely a probléma, az jó lenne (ha nem lenne elhanyagolva), hanem az újdonsült főbérlők.
Istenem, ekkora egy számító, gonosz némbert, mint ez a nő! O_O
Elsőre nagyon jófejnek tűnt, de komolyan. Még akkor is, amikor beköltöztünk, teljesen korrektnek hittem - aztán kapásból a legelső éjjel kimutatta a foga fehérjét. Éjfél után hazaállított, beült a nappaliba, és úgy gondolta, hogy bizony ez a legjobb alkalom hangosan zenét hallgatni odalent. Egy darabig tűrtük, de csak a legelső éjszakára való tekintettel, meg még egyébként sem aludtunk volna. De azért amikor hajnal egykor lementem szólni neki, hogy most már igazán aludnánk, mert egész nap utaztunk meg pakoltunk (amit a hangerő miatt jelbeszéddel kellett elmutogatnom neki az ajtóból), ekkor láttam, hogy közben még telefonál is. Hajnal egykor. Félrészegen. Hangos zene mellett! Mi a lófasz? O_o Értem én, hogy ezeknek az angoloknak nem erősségük a logika, de azért álljon már meg a menet, ez még nekem is magas...
De ezt még elnéztük. Mit is vártunk, elvégre brit...~ Bár reméltem, hogy ötven fölött valakinek ennél több esze van, pláne, ha kiadja a lakását... de nincs.
Második lépésként három nappal a beköltözésünk után újra kellett rendeznünk az egész szobát, mert új bútorokat hozatott. A poén az egészben az, hogy ő azt hitte, hogy mi bőröndből öltözünk még három nap után is - állítólag azért, mert én azt mondtam. Kétlem, hogy ilyet mondtam volna, mert rühellek bőröndből öltözni, pláne ennyiből (van vagy 10 bőröndnyi cuccunk összesen...). Meg nem tudom, mit gondolt, mégis mi a bánatot csináltunk mi itt három napig a csukott ajtók mögött? Ültünk a bőröndök között és néztük őket, vagy mi? Mondjuk talán egyszer legalább be kellett volna nézni, érdeklődni egy kicsit, de ez nyilván kimaradt. Inkább elkezdett szabadkozni a szállítóknak, hogy "jaj, hát ő nem tudta, hogy mi már így berendezkedtünk", és elkezdett bocsánatot kérni a munkásoktól miatta...
Mindezt követően (a részleteket én magam kihagyom, ugyanis Lana jól elmeséli a saját blogjában) Tina úgy gondolta, hogy ő bizony nem akar többletárat fizetni a munkásoknak azért, hogy valamit kezdjenek is a bútorokkal... nem, inkább lebaszták a szoba kellős közepére, és ráhagyták az egészet Lanára, hadd kezdjen vele azt, amit akar, nyilván tök egyedül, mert én meg dolgoztam. Fasza. Ő is kidühöngte magát a maga módján, majd amikor hazajöttem, én is egy tizenötperces hisztiroham keretei között adtam a világ tudtára a nemtetszésem. Mert nyilván ebből az jött, hogy pakolhattuk megint újra a szobát, de semmi sem maradhatott ott, ahol volt, mert akkor nem fért volna el. Úgyhogy lelkes anyázások közepette berendeztük a szobát Tinának kibaszottul tök ingyen, aki amikor meglátta megdícsért minket, hogy milyen ügyesek vagyunk, majd megjegyezte, hogy neki ezért még fizetnie is kéne nekünk, és távozott. Persze fizetni azt baszott. Nyilvánvalóan. Az olyasmivel csak viccelni lehet, hogy ő fizetne nekünk akár egy penny-t is.
Mindegy, még ezt is megemésztettük valahogy. A harmadik mindent eldöntő húzása két napja történt meg péntek este. Mondta, hogy megy el bulizni. Hát jó, menjen ahová akar, ő dolga. Mondtam neki mielőtt elmentek volna, mert elég hangosan röhögcséltek a folyosón a haverjával, hogy én másnap reggel dolgozom, hatkor kelek, legyenek olyan kedvesek, és lábujjhegyen jöjjenek haza. Ment a nagy bólogatás, "igen, persze, hogyne", majd el is mentek tíz után. Mi nem sokkal később lefeküdtünk, lényegében fél tizenegy körül el is aludtam, mert másnapra rendesen ki akartam pihenni magam, mert tudom magamról, hogy a korán kelésben sosem voltam bajnok, úgyhogy próbáltam menteni a menthetőt, és végre először olyan korán menni aludni, mint azt már évek óta nem tettem.
Eddig oké, aludtam én is meg Lana is, szépen békésen, majd negyed háromkor nagy puffogásra, csattogásra, és beszélgetésre keltünk. Gyakorlatilag a lépcsőn nem tudtak feljönni, és már ébren voltunk a zaj miatt... Én amint felébredtem ki is pattantam az ágyból, Lanának nagyon ideje sem maradt utánam szólni, hogy maradjak csendben, mert csak a baj lesz, én már nyitottam is az ajtót.
Tina éppen bebaszva-betépve vonszolta fel magát a lépcsőn, a haverja meg félrészegen próbálta navigálni őt, meg valamennyire csitítgatni, de abból csak az lett, hogy kiabált Tinára, hogy kussoljon már - mindezt persze egy méterre az ajtónk előtt. Én lendületesen kiléptem az ajtóba, és közöltem velük, hogy még mindig kibaszottul dolgozom reggel, azóta nem változott a terv, és hogy rohadtul nem erről volt szó, pláne, hogy külön megkértem őket, hogy kussoljanak hazafelé jövet. De nyilván annyit ért, mint halottnak a pofon.
De ha ennyivel vége lett volna, még hálás is lettem volna.

A buli ugyanis folytatódott. Az első fél órát azzal töltötték, hogy mászkáltak le-fel a szobánk előtt, mint zsidóban a fájdalom, aztán bementek a szobába, és gátlástalanul elkezdtek beszélgetni. Mikor már éppen bekussoltak volna tíz percre megszólalt az ébresztőóra a telefonon (nem tudom, hányan szoktak csak úgy hajnal háromra ébresztőt állítani, de számomra ez sem túl logikus), amit két percig hallgattunk a saját ágyunkban fekve, mert ők bizony nem voltak hajlandóak kikapcsolni. Elegem lett, úgyhogy újra kimásztam az ágyból, és "leszarom,kurvaanyád"-hangulatban áttrappoltam az ő szobájába, ahol az a látvány tárult a szemem elé, hogy Tina meg a haverja félig lelógnak az ágyról, és Tina elkezd nekem magyarázni, hogy "Kikapcsolom! Mindjárt kikapcsolom!". Mondom az anyád picsáját kapcsolod te ki, két kibaszott perce szól az ébresztő, ha akarta volna, már rég kikapcsolta volna. Úgyhogy nem voltam szívbajos, beengedtem magam a szobába (az se érdekelt volna, ha épp kefélnek), kikapcsoltam az indokolatlan ébresztőórát a telefonon. Ez után jött újabb pár perc csend, majd a brazil szappanopera új fordulathoz érkezett: veszekedés. "Takarodj a házamból!", "Rohadj meg!", "Dögölj meg!", csihi-puhi, hopp egy nagypofon. Mindezt mikor máskor mint hajnal háromnegyed négykor...? Ekkor már úgy gondoltam, hogy nem megyek át rájuk ugatni harmadjára is, mert rohadtul hasztalan lett volna, meg valószínűleg még én is kaptam volna egyet-kettőt, és akkor még örüljek, ha engem is nem zavarnak el a házból. Úgyhogy kussoltunk mindketten, közben ötpercenként megbeszéltük az új fejleményeket, meg hogy mennyire szánalmasak, meg hogy a következő alkalomra be kell tárazni egy kis popcorn-t. Ha már úgyse alszunk, ez a minimum.
Nagyjából négy körül kussoltak be, de ekkorra már annyira felébredtünk mindketten, hogy sehogy nem tudtunk volna visszaaludni. Lana úgy döntött, hogy ő olvas, nekem meg rajzolhatnékom támadt, úgyhogy megragadtuk a remek alkalmat, és tettük, amihez kedvünk volt. Öt óra körül kerültünk megint olyan állapotba, hogy el tudjunk aludni, úgyhogy vissza is feküdtünk, én pedig szűk másfél óra múlva már kelhettem is. Remek.
Az ezt követő nagy-nagy bocsánatkérésekről lemaradtam, mert dolgoztam, de Lanától vagy százszor bocsánatot kért Tina, mire ő mondta, hogy hát nem tőle kéne, mert neki semmi dolga egész nap, én viszont háromszor mondtam el, hogy dolgozok, és így se maradtak kussban. Érdekes módon, mire én hazaértem, addigra mindenki más eltűnt, estefelére pedig elfogyott a bocsi-lendület, és kaptam egy valamennyire őszinte bocsánatkérést a havertól, meg egy kurvára őszintétlent Tinától, ami a "Hidd el, hogy soha többé nem fog ilyesmi történni, esküszöm az égre és minden szentekre" után úgy végződött, hogy "Azért megkaphatom a lakbért, ugye...?"
Egy ilyen húzás után van pofája még számon kérni rajtunk a kibaszott drága lakbérét, és fel nem merül benne, hogy azt mondja, hogy "Oké, kurva hülye voltam, fizessetek húsz fonttal kevesebbet." Nem, ez nem fordult meg a fejében - csak Lanát zaklatta azzal, hogy milyen süteményt vagy fagyit szeretnénk bocsi-ajándéknak. Hát semmilyet, basszameg! Sokkal jobban örülnék, ha a rohadt drága albérlet-pénzemen nem füvet venne magának, meg utána bocsi-ajándékot, amiért nem tudott viselkedni, hanem mondjuk kevesebbet fizetnénk, megmaradnak a zsebemben a pénz, és eldönthetném, hogy abból az extrából veszek-e magamnak süteményt, vagy sem!
De ez még semmi, ma délelőtt tíz körül közölte, hogy ő szeretné megkapni még ma a pénzt, de lehetőleg délig, mert ő dél után elmegy és nem is lesz itthon utána. Mi gyorsan elintéztük, amit el kellett a városban, utána rohantunk haza, hogy még ne mi legyünk a szarházik, hogy nem fizetünk időben, erre éppen dél előtt tíz perccel hazatoppantunk, és Tina, ilyen most-keltem-az-ágyból-fejjel nagy kedéjjel elfogadta a pénzt, majd egészen háromig baszott elmenni. Amikor én leléptem melózni még vizes hajjal rohangált. Ezért kellett annyira sietnünk, meg ezért nem tudtunk Mesinek segíteni csomagolni, mert ő meg holnap megy vissza Magyarországra két hétre, és igazán jól jött volna neki, meg inkább maradtam volna ott, mint ebben a házban. Arról nem is beszélve, hogy baromi hamar hazajött ahhoz képest, hogy "a nap hátralévő részében nem lesz itthon" - én már arra értem haza melóból, hogy a vendégei tartják nyitva nekem a bajárati-ajtót, mert házibulit tart. Persze erről is elfelejtett megkérdezni bennünket, hogy esetleg zavarna-e, vagy csak hogy nézzük el, ha hangosak lesznek. Eddig tartott a "soha többé nem fog ilyen történni"-ígéret. Egy napig. Meg amíg kifizettük a lakbért.
De nem, ő megint játszadozott. Gyakorlatilag még ki se fizettük neki a következő hetet, de már a képünkbe hazudott, és még csak meg se próbált úgy tenni, mint aki nem ezt csinálja. Egy rohadt, köcsög, alkoholista, drogos, pénzéhes, gerinctelen kurva ez a nő.

Az ilyen tetveknek bizony a kurva anyját.
Leszarom, ki mit gondol - én ezt.

Szóval ilyen remekül megy a sorom. Nagyban örültem, hogy de jó, elköltözhetek, de már is mennék vissza. Jó hír: fogok is.
Összesen két hetet kell ezen a helyen töltenünk, és mehetünk is vissza Lynne-hez, a régi főbérlőnkhöz. Az egyik szobája a héten megüresedik, ráadásul az a nagyobb, és azt mondta, hogy pár alapszabály mellett beköltözhetünk - és amúgy a szabályai elég logikusak. Az egyik az, hogy tizenegy után kuss legyen, és ezzel nem is vitatkozom, a másik pedig, hogy a földszinten, amikor ő is ott van, tegyük meg, hogy angolul csacsogunk, mert nem akarja kívülállónak érezni magát a saját házában. Lényegében ennyi és egy ki-mikor-mit-takarít-lista, ami eddig is volt, szóval az nem újdonság. Szerintem korrekt, és őt ismerjük is már, ő tényleg jófej, és attól hogy laza, nem szokott betépve hazavánszorogni meg random házibulikat csapni. Arról nem is beszélve, hogy a hely is jóval olcsóbb. Bár valamivel kisebb is, de hogy őszinte legyek, ebben a szobában nagyjából egy négyzetméterrel használunk többet, mint amennyi abban a szobában van. Szóval szerintem el fogunk férni, az egyetlen bosszantó dolog az, hogy megint költözni kell, de már kezdem megszokni, hogy folyton pakolok meg rendszerezek, elvégre Mesivel négy hónapon át ezt csináltuk, hogy elférjünk abban a kis szobában.

A hajnalban alkotott rajzocskám.
Az ágyneműmről rajzoltam ezt a kis mopszot, és még nincs is kész,
talán nem is lesz, de azért be kell látnom, hogy
a hangulathoz mérten elég elfogadható lett.

Úgyhogy ennyi történt velem a héten - és ezt sikerült is négy nap alatt megírnom. Mondanom sem kell, mindennel le vagyok maradva, az üzeneteimre még mindig csak szökőévente egyszer válaszolok, és van egy e-mail-em, amit kettő hete kezdtem el megválaszolni, de még nem értem a végére. Így megy ez...~
Szóval aki facebbokon szeretne csacsogni velem... itt jelzem - újra -, hogy ne tegye, mert könnyen lehet, hogy másfél hónappal később fogok válaszolni.

Via

U.i.: Igen, blogcímet változtattam. Eddig se tetszett az "Új világ", és most éppen ez jutott eszembe, úgyhogy egy darabig ez marad, de aligha lesz végleges - meg minek is lenne? Majd ha olyan kedvem támad, akkor megint változtatok rajta, de egyelőre megteszi ez is. :D